Kultúra

Modern kori rabszolgaság

Ki gondolná, hogy a 21. században, egy EU-tagállam fővárosában is élnek rabszolgák? A rendőrség tud róla, de tehetetlen, mert jogi értelemben ezek az emberek szabad akaratukból tartózkodnak „gazdáiknál”, és dolgoznak nekik. Aki úgy érzi, nehéz az élete, nézze meg az Egy nő fogságban című dokumentumfilmet.
Juhász Katalin

2019. május 9. 12:30

Egy kocka a felkavaró dokumentumfilmből    (Képarchívum)

Ez a felkavaró alkotás 2017-ben készült, mára végigtarolta a nemzetközi fesztiválokat, besöpört egy csomó díjat, és nem mellesleg ez volt az első egész estés magyar dokumentumfilm a Sundance fesztivál versenyprogramjában. Néhány napja a magyarországi mozikban is látható.
Rendezője, Tuza-Ritter Bernadett a véletlennek köszönhetően találkozott egy asszonnyal, Etával, aki azzal dicsekedett, hogy neki szolgálója van, aki ingyen elvégzi helyette az összes házimunkát. A fiatal filmes másfél éven át járt látogatóba Marishoz, az 52 éves, legalább tízzel többnek kinéző nőhöz, aki gyakorlatilag rabszolgaként élt – takarított, főzött, felszolgált, mosogatott, éjszakánként pedig egy gyárban dolgozott. Szerény fizetését az utolsó fillérig leadta gazdasszonyának. Tuza-Ritter Bernadett szigorúan csak Eta beleegyezésével találkozhatott Marissal, mert Maris nem léphetett ki a házból, csak bevásárolni járhatott. A kamera többször rögzíti, ahogy a családtagok megalázzák, gúnyt űznek belőle, csicskáztatják, miközben ő édes szívemnek szólítja Etát és tizenéves fiait. Ha elront valamit, vagy nem elég gyors, néha verést is kap – ezt nem látjuk, csak megemlíti Maris, suttogva, nehogy valaki meghallja, hogy panaszkodik. Lassan, fokozatosan ébred rá helyzetére, illetve az egyszemélyes stáb ébreszti őt öntudatra. 
Maris nehezen nyílik meg, mert élete során megtanulta, hogy senkiben sem bízhat. Retteg attól, hogy kiderül, nem érzi jól magát Etáéknál, ahol már tíz éve „szolgál”. Állandóan azt hallja, hogy hálásnak kell lennie, amiért ott lakhat. Mert azelőtt még rosszabb helyen volt, ahol naponta ütötték, a fogait is kiverték. 
Fokozatosan tudunk meg róla egyre többet – például azt, hogy tizenhat éves lánya inkább az intézeti elhelyezést választotta, csak ne kelljen a családnál laknia és néznie, mit művelnek az anyjával. Aztán szép lassan olyannyira bizalmába avatja a kedves, érdeklődő filmes lányt, hogy elárulja neki: nem is Marisnak hívják, az csak a szolgálóneve, amit Eta adott neki. Mostantól szólíthatja őt Editnek. És Tuza-Ritter Bernadett már Editnek segít megszökni, hogy új életet kezdhessen, és végre lányával együtt lakhasson albérletben. 
Remek a film dramaturgiai íve, jók a szikár párbeszédek, az elkapott telefonbeszélgetések, kiváló a képkomponálás, a minimalista ábrázolásmód, a sokatmondó premier plánok. A kamera néha hosszan elidőzik a rabszolganő kezén, arcán, úgy, hogy az ablakon át érkező fény kiemeli a mély ráncokat. Etának csak a kézfeje szerepel, a hosszú, vörösre festett körmökkel, a szőke, kibodorított haja és a hangja – kifejti például, hogy szerinte teljesen normális, ha valaki megdolgozik a kosztért-kvártélyért, hiszen a szánalmas fizetése egyébként nem lenne elég erre. A kamera eközben a kávét kavargató, ápolt kézfejet veszi, és a giccses asztalterítőt. 
Csupa profi filmes húzás – amelyeket szinte szégyellek felsorolni, hiszen a hangsúly a már-már játékfilmbe illő történeten van. Azon, hogy ilyesmi megtörténhet ma Magyarországon. A rendező szerint legalább 22 ezer ember él az országban hasonló rabszolgasorsban. Az uniós becslés 450 ezer fő, ha jól emlékszem. Nem jegyeztem fel, mert szinte mozdulatlanul, teljesen letaglózva ültem másfél órán át egy budapesti moziban, ahol aznap délután rajtam kívül ketten voltak még kíváncsiak erre a filmre – hat nappal a bemutató után. Ha tehetném, kötelezően beterelnék rá mindenkit az utcáról. 
A végét nem árulom el, pedig igazi slusszpoént is tartogatott az élet ennek a porig alázott, szabadságától, önbecsülésétől, sőt a nevétől is megfosztott nőnek, aki egész eddigi felnőtt élete során másokat szolgált ki. A film hangvétele végig nyers marad, nem kertel, mindent a néző arcába vág. Egyszerre szívszorító és dühítő, hogy a valóságot látjuk, nem megrendezett jeleneteket. 
Ezúttal azt a szakmai kérdést sem tenném fel, hogy joga van-e beleavatkozni egy dokumentumfilmesnek az általa „megfigyelt” alany életébe, átveheti-e az irányítást egy kritikus ponton. Mert a válasz ugyanaz lenne, mint amikor az afrikai éhínséget dokumentáló fotóriportertől megkérdezik, vitt-e ennivalót a csontsovány gyerekeknek, vagy elzavarta-e a természetfilmes a védtelen fiókák körül ólálkodó vadállatot. 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Frissítve

A PS-Spolu nyert, az MKP mandátuma kérdéses, a Híd bukott az előzetes eredmények szerint

Čaputová büszke Szlovákiára

Ravasz: „Megfizettük az adót ezért a koalícióért“

Kiskát zavarja a szélsőségesek előretörése

Mandátumbecslés a nem hivatalos adatok alapján

Az MKP mandátuma pár szavazaton múlhat

Legfrissebb galériák
Olvasta már?