Mobilizált fiatalság

Érdekes, egyben elgondolkodtató korban élünk. Napi megélhetési gondok, fillérezés, többletkiadások, panaszok. Kérdem én, igazán van okunk a panaszra? Hogy mire gondolok? Többek között arra, hogy míg a szülők számolgatnak, a gyermekek – és sajnos már az alapiskolások is – úton-útfélen sétafikálva mobiltelefonon intézik apró-cseprő dolgaikat. Ilyenkor elgondolkodom, hogy mi lehet az a rendkívüli, halaszthatatlan megbeszélnivaló, amire sok-sok percet áldoznak, és ugye a perc az pénzben mérendő. Számomra ez az irritáló. Ha volna bicska a zsebemben, magától kinyílna az okból, hogy míg a gyermek önfeledten dumcsizik, addig a szülő fizet. S az a legborzasztóbb, hogy míg a szülő szelektál, mi a fontosabb vásárolnivaló, a csemete olyan „fontos” dolgokat közöl beszélőtársával, hogy ha ki szeretnénk fütyülni az illetlen szavakat, füttykoncertet rendezhetnénk. Hogy is van ez? Inkább lemondunk a legszükségesebb dolgokról is, csak hogy gyermekünk fontos személyiségnek érezze magát? Mert ugye egy mobiltelefonnal rendelkező emberpalánta mégiscsak tekintélyt parancsoló. Vagy mégsem?