Mit olvas Hégli Dusan, az Ifjú Szivek művészeti vezetője?

Érdekel a téma, mert én is színházcsináló ember vagyok, meg azért is, mert nem kimondottan csak a színházról és a diktatúra viszonyáról szól, hanem általában a diktatúráról. Különböző emberek írtak különböző rezsimekről egy-egy fejezetet. Arról, hogyan működött a párizsi színházi világ a német megszállás alatt, hogyan szóltak bele a repertoárba, mit játszhattak és mit nem. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"276141","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"345"}}]] Érdekes volt, hogy az ötvenes évek Amerikájában hogyan szóltak bele a művészetbe, amikor mindenütt kommunistákat kerestek. És hát a szovjet rezsim, a kelet-közép-európai államok, Csehszlovákia, Románia, Lengyelország, a Franco-rezsim idejében Spanyolország. Megdöbbentő, hogy bizonyos helyzetekben a társadalom a kommunista rendszerben, a klerikális Franco-rezsimben ugyanúgy elvárta a cenzúrát, szinte kiáltott azért, hogy legyen cenzúra és ennek a különböző fokozatai. Hogy a színházban ezt hogyan oldották meg, hogyan loptak be gondolatokat az előadásokba, az öncenzúra hogyan működött, milyen repertoárbeli problémákat vetett fel, mit lehetett színpadra vinni, mit nem, melyek voltak azok a technikák, amelyekkel kikerülték a cenzúrát, a szocializmusban miként lehetett átvinni rendszerellenes gondolatokat, hogy átcsússzanak a szűrőn. A cenzúra legdurvább foka azonban az öncenzúra. Amikor már nem kell leszólni, amikor már mindenki magától tudja, mit nem lehet, mert az egzisztenciájával, a karrierjével vagy akár a színház bezárásával játszik. És ennek eléréséhez nem kellett fegyver.  Színház és diktatúra a 20. században, szerkesztette Lengyel György, Corvina Kiadó, 2011