Miről ír a Palócföld legújabb száma?

A Mizser Attila főszerkesztésében alakuló salgótarjáni periodika egyébként is rendre sok jó verset közöl, ebben a számában Az ész csele című Tőzsér-opuson kívül Balla Zsófia öt miniatűrjét, valamint Csehy Zoltánnak egy díjnyertes költeményét, az Orpheusz című darabot, mely alcíme szerint szimfonikus variáció Vergilius negyedik eclogájára („Görög vagyok, menthetetlen.”) A versek sorát Kupcsulik Ágneséi folytatják (úgyszintén a folyóirat által kiírt Mikszáth-pályázat díjazott darabjai), végül három rövidke: Nemes Z. Márió, Barcsai László és Palágyi László verse.

Valahol (konkrétan:) a líra és a próza határvonalán Szávai Attila rovata, a Szávairatok, ebben a mostaniban egy orkeszterből szól kifelé a szövegben beszélő, a megszólított pedig a brácsás, egy brácsás („sokat kinézek a brácsásomból…”).

A Próza és vidéke rovat két nagyon egyéni hangú, szövegében, szerkezetében kiváló kisprózát hoz, Benedek Szabolcsét (Madárka) és Szeifert Natáliáét (A szobrász vonatkozásai).

A Kutatóterület rovat Lövétei Lázár László dolgozatával indul (ez is pályázatnyertes munka), ebben szerzője „Költő” volt-e Arany János? címmel a címbe emelt szerzőről (nagyságának milyenségéről) való vélekedések közt keresi és találja meg a maga Arany-középútját. A kérdés, melyre számos idézettel megtámogatott, esszéisztikus válaszát fogalmazza, sarkítva így szól: csak nagyszerű mesterember volt-e Arany János, avagy ihletett költő, zseni. Végh Károly Irodalom és identitás címmel a nyolcvan évvel ezelőtt született Czine Mihály irodalomtörténészi szerepét foglalja össze. (Az irodalom mint megtartó erő, népiség, magyarság, személyes kapcsolatai a kisebbségi irodalom képviselőivel, az irodalom életalakító küldetése: „Nála a befogadás örömmé válik.”)

A Kép-tér rovat a tarjáni Nógrádi Történeti Múzeum által tavaly megrendezett Open Art Nyilvános Nemzetközi Szimpóziumot mutatja be, melyen szlovákiai képzőművészek (Szabó Ottó, Tóth József, Jozef Suchoža) munkái is szerepeltek. A lapszám belsejét is az itt kiállított művekkel illusztrálták. Az egyik résztvevővel, Fürjesi Csaba festőművésszel Bozó Andrea beszélget, s ugyanitt olvasható Zalán Tibor tárlatmegnyitója is.

A Találkozási pontok rovat beszélgetése címében (Lazán) is jelzi, hogy pihentető, kikapcsolódásra alkalmas szöveg; Kárpáti Etelka Csach Gáborral, a Kinopuskin („alternatív rock”-)együttes frontemberével beszélget („A Puskin-dalok belőlünk fakadtak, mint Rubensből az elhízott csajok…”).

Az Ami marad (kritikai) rovat ismét jóval terjedelmesebb, mint azt az irodalmi folyóiratok ilyen fertályán megszoktuk; kilenc könyvismertető olvasható itt. Balázs Beáta Kurdi Imre válogatott verseit recenzálja („dialogizált életműdráma”), Kenderessy Lili a Vass Tibor válogatott és új verseit tartalmazó Nem sok nemet („Olyan aprólékos leírást kapunk a szerző életéről, hogy magunk sem hisszük, ehhez valóban közünk lehet.”), Debreceni Boglárka a Használati utasítás című versantológiát („a költőknek kötelező manapság a PhD, ellenben a PhD-hallgatóknak vagy a magyar szakos hallgatóknak nem kötelező a költés…”), Koós István a Saját erőd című – „poétikai bravúroktól vagy látványos tematikától távol álló” – Filip Tamás-verseskötetet, Nagy Csilla a Japán Cédrus (Napkút Kiadó) sorozat első két darabját: Zalán Tibor Váz című haikugyűjteményét és az Ősi fenyő című, a haiku japán klasszikusait bemutató gyűjteményét, Halmosi Krisztina a Holdvilág című Kakuk Móni-regényt („Ezzel az első kötettel talán várni kellett volna.”), Róna Z. Péter az Ablak című, kortárs tibeti elbeszélők antológiáját, Molnár Krisztián a Tűzoltókrém (A Kinopuskin élcsapattánczenekar első húsz éve) című kortörténeti öszszefoglaló munkát (albumot), Handó Péter pedig Barbara Reynolds Dante-monográfiáját (Dante – a költő, a politikai gondolkodó, az ember) – „Dante és költőtársai a férfi fejével gondolkodtak és írtak. Hogy a nők mit gondolnak, az, úgy tűnik, nem volt tárgya a költészetnek” – idézi a recenzens a szerzőt. (Kenéz Borbála)