Mint só az ételben

A bölcs népmese központi motívuma a sértett király haragja. Nem tudta megemészteni azt a hasonlatot, mellyel legkisebbik lánya vallotta meg neki szeretete mértékét. „Mint a sót az ételben, apám” – válaszolta tiszta arccal, a szeretet mosolyával apja kérdésére, s e váratlan, kimondottan illetlen és a legkevésbé sem királyhoz méltó kifejezés nemcsak nővéreit háborította fel (akik apjuk kedvében járva a mézhez és a cukorhoz hasonlították szeretetüket), hanem magát a királyt is, amiért kitagadta, világgá kergette őt. Mikor néhány héttel ezelőtt a katolikus és evangélikus püspökök merték megjegyezni, hogy a keresztények életében a vasárnap annyi, mint só az ételben, az üzleti élet kevély királyai legszívesebben szintén kitagadták, világgá űzték volna az egyházat a társadalomból. Az összes ellenkező reakció közös vonása, hogy hiányzik érvrendszerükből az Isten. ĺgy aztán nincs min csodálkozni: „ha nincs Isten – mondja Dosztojevszkij a Karamazov testvérekben –, minden megengedett”. A népmese végén a király megértette, mennyire pótolhatatlan a só, hogy mézzel, cukorral ízesítve – legyenek bármily édesek – a legjobb falatok is ehetetlenek. A „szemtelen lányról” kiderül, ő volt a legokosabb, s hazatérhet. Ellentétben a mesebeli király felocsúdásával, a haladás számos képviselője – no, nem a mesében, hanem a valóságban – nem jutott el a felismerésig, úgy tűnik hát, hogy a valódi értékek – mint só az ételben – létjogosultságáért folytatott harc hosszú lesz és kimerítő. Ebbe a küzdelembe küldi Jézus apostolait, éppen a só hasonlatával élve. Az e vasárnapi evangéliumban így nevezi őket: „Ti vagytok a föld sója”! Látszólag talán túl egyszerű hasonlat, mégis súlyos megbízatást rejt: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg?” (Mt 5, 13). Egyszóval: pótolhatatlan. Hogy miért?

Először is, mert a só ízesít. A keresztény mint só, az elanyagiasult élet sótalan céltalanságához a vallásos ösztönzés ízét adja: az evangéliumi só ízét, a csipetnyi, ám mindent átható ízesítőét, mely kedvet ad az élethez. A hívő keresztény meg egyenesen „be van sózva” az Úr akaratának teljesítésében, s életkedve olyannyira fertőző, hogy átragad azokra is, akik egzisztenciálisan a szakadék szélére kerültek.

Másodsorban a só fertőtlenít. Nem méz és cukor, nem tejszínhab a torta tetején. Áthatja az ételt, belülről változtatja meg. Már a bibliai próféta, Elizeus is sóval tisztította meg a forrást. A város emberei panaszkodtak neki: „ĺme, e város fekvése igen jó…, de vize igen rossz, s földje terméketlen.” S a próféta akkor kiment a víz forrásához, beledobta a sót, s azt mondta: „Ezt üzeni az Úr: Egészségessé tettem ezt a vizet, s nem származik többé belőle sem halál, sem terméketlenség. Egészséges is lett a víz mind a mai napig, Elizeus szava szerint, amelyet szólt.” (2 Kir 2, 19-22) A „föld sója” megnevezés hordozóinak is ugyanaz a küldetésük, mint a prófétának, tehát „a források tisztítása” – a létigazságok tiszta forrásainak feltárása. A keresztényeknek a társadalom vallásos gerincét kell képezniük, gerincet, mely szilárdan egyenes, s meg nem hajlik a legerősebb nyomásra sem.

Ezért – harmadszor – a só konzervál, tartósít, állandósít. A keresztény, aki az Úrral való kapcsolatát rendszeresen és kitartóan építi, azt bizonyítja, hogy vallásos ihletettségének legmélyebb forrása a „Legtartósabb”, mégpedig Krisztus, „ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké” (Zsid 13, 8). Ő az egyedüli garancia arra, hogy a só ne válhassék íztelenné. Jézus óva int, hogy ha a só ízét veszti „Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják, és eltapossák az emberek.” (Mt 5, 13) A hívőnek, aki elhanyagolja Istent, „se sava, se borsa”, elveszíti ízét, s vele saját lényegét. „Az emberek eltapossák”, ide-oda rángatja az ún. közvélemény s a mediális manipulációk. Az ószövetségi Számok könyvében a só titokzatosan Isten és ember kapcsolatának tartósságát szimbolizálja: „Örök só-szövetség ez az Úr előtt számodra és fiaid számára.” (Szám 18, 19) Jézus a só titokzatos szimbólumából címet csinál, felhívást, élettervet.

És végezetül: mar is a só. Főként sérült helyeken… Logikus. Mert ha a sónak hathatósan ízesítenie, tisztítania és tartósítania kell, nem lehet, hogy ne marjon. Minden változás áldozathozatallal jár, a fájdalom kellemetlen érzésével. Ki ne ismerné a sós oldattal öblögetés torokmarását! És mégis, rendre gargalizálunk azzal a tudattal, hogy ennek a fájdalomnak az árán jön majd a gyógyulás.A szerző római katolikus pap