Mindig a minőség elve vezérelte

Az első köztársaság irodalmának kiváló ismerője, Filep Tamás Gusztáv szerint monográfiát, de legalábbis monográfiafejezetet érdemelne Szvatkó Pál, a zsolnatarnói születésű, életét Münchenben befejező újságíró, szerkesztő, kritikus, esszéista. Ám születésének századik évfordulóján nemhogy monográfiát, de egy lapszéljegyzetet sem kapott a két világháború közötti (csehszlovákiai) magyarság e fáradhatatlan „kultúrmunkása”. Ez a szerény terjedelmű cikk nem vállalkozhat arra, hogy Szvatkó teljes – ellentmondásoktól korántsem mentes –, egyébként kevéssé feldolgozott életművét értékelje, reméljük azonban, arra felhívja a figyelmet: az első köztársaság irodalom- és művelődéstörténetével szemben komoly adósságaink vannak.

Az 1901-ben magyar–szlovák–német gyökereket valló családban született Szvatkó Pál a „Baťa-cipős magyar ifjúság” tipikus reprezentánsa. Ezt a generációt szellemi fejlődésének legfogékonyabb időszakában érte a „változás élménye”, a határváltozásé, s az ennek nyomán bekövetkező helyzettudat-módosulás. Ahogy a „kisebbségi géniusz” legfőbb ideológusa, Győry Dezső is kiemelte egy cikkében, az új helyzetben nagyon fontos szerep hárult éppen erre a generációra, mely már az új társadalmi-politikai (s nem utolsósorban oktatási) körülmények között szocializálódott; amely – szemben az apák nemzedékének örökös Nagymagyarország-nosztalgiájával – az adott körülmények között irreális revíziós latolgatások helyett a felvidéki magyarság életkörülményeit a csehszlovák állam keretei között gondolta el. Ha nem is a lehető legjobb megoldásként, de mindenképpen törekedve arra, hogy a megváltozott körülmények közepette az idegen országba szakadt nemzetrész jogai a legkevésbé sérüljenek, illetve lehetőségeit minél teljesebben tudja kihasználni.

Szvatkó a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga titkáraként kezdte pályafutását, majd 1924-ben a magyar ellenzéki pártok (a Magyar Nemzeti Párt és az Országos Keresztényszocialista Párt) mindvégig egyenletesen magas színvonalat képviselő országos napilapjának, a Prágai Magyar Hírlapnak lett a belső munkatársa, egészen annak 1938-as megszűnéséig, átalakulásáig. (Néhány mondatot mindenképpen megérdemel ez a tizenhat évig fennálló sajtóorgánum, melynek mind a mai napig nem történt meg a monografikus feldolgozása, bibliográfiája sincs, ez az egyik komoly kerékkötője a filológiai jellegű kutatásoknak. E lapnak olyan főszerkesztői voltak, mint Petrogalli Oszkár, Dzurányi László vagy Forgách Géza, s olyan személyiségeket jegyzett rovatvezetőként, mint Neubauer Pál, Darvas János, Győry Dezső, Vécsey Zoltán. A lapban rendszeresen publikált Márai Sándor, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Mécs László, Kosztolányi Dezső. A Prágai Magyar Hírlap elévülhetetlen érdeme, hogy tág teret engedett az irodalmi-kulturális jellegű írásoknak, ezzel igyekezett pótolni az állandó folyóiratok hiányát.) Hadd ne foglalkozzam e helyen Szvatkó Pál politikai tárgyú publicisztikájával, inkább a szerző irodalmi tárgyú kísérleteit helyezve előtérbe. A demokráciát gyakran – a lapgazdákkal, illetve legádázabb vitapartnerével, Fábry Zoltánnal szemben – pluralisztikusan értelmező, relativista Szvatkót a szerzők politikai hovatartozásától függetlenül a minőség elve vezérelte. Ennek szellemében bocsátotta útjára lapját, az Új Munkát, melynek első 1931-ben megjelenő számára négy évet kellett várni, s melyet egyaránt meleg hangon üdvözölt Márai, Móricz és Schöpflin Aladár. Az Új Munka sajátságos torzója a felvidéki szellemi életnek, ugyanis első száma egyben az utolsó is volt, Szvatkó baloldallal való „kacérkodása” miatt ugyanis a lap mögött álló gazdasági erők megvonták anyagi támogatásukat.

Szvatkó hat évig várt a lehetőségre, hogy új lapot indíthasson: 1937. február 17-én indította el az Új Szellemet, melyet az Új Munka utódjának szánt, s mely 1938-ig jelent meg. Ez a lap – mely szépirodalmat nem közölt –, összhangban az egyesült magyar jobboldali ellenzéki pártok céljaival, a magyar kisebbségi kulturális-szellemi élet egységfrontját igyekezett kialakítani, s főszerkesztőjének pluralizmusa miatt ez sikerült is, rendkívüli színvonalon. A népiek és urbánusok – határon innen és túl – szívesen adták kézirataikat a lapnak, s talán csak az újabb határváltozás – mely Szvatkót a Felvidéki Magyar Hírlap, majd a Magyarország című kormánylap szerkesztői székébe ültette – miatt szűnt meg.

A háború alatt Szvatkó politikai publicisztikája eleinte burkoltan, utóbb nyíltan angolbarát volt, ezért a Gestapo letartóztatta őt, s a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolta, ott raboskodott 1945-ig. A háború után nem akart tőkét kovácsolni üldöztetéséből, s a „fordulat éve” után publikációs lehetőségei sem nagyon adódtak, így a Magyar Rádió Szülőföldünk című sorozatában működött közre, valamint az Akadémiai Kiadó magyar–cseh és német–magyar szótárának szerkesztésében vállalt részt. Az 1956-os forradalom vérbefojtása után emigrált, s az Új Hungária és a Szabad Európa Rádió munkatársa lett. 1959. november 19-én hunyt el, Münchenben.

Munkáiból Filep Tamás Gusztáv és G. Kovács László szerkesztésében olvashatunk 240 oldalas válogatást, ám az a bizonyos Szvatkó-monográfia még várat magára.