Mindenkinek a maga pokla

Azt azért bocsássuk előre: a Napszállta egyáltalán nem érdektelen alkotás. Szó sincs két és fél órás embert próbáló szenvedésről, ez a film igenis képes magába szippantani a nézőt. Elvitathatatlan, hogy a díszletekért és a látványért felelős Rajk László lenyűgöző, színes-szagos századelős Budapestet teremt a történet mögé; a forgatókönyvíró csapat szőtte szálak újabb és újabb örvényekig vezetnek, egyre fokozva a feszültséget; Erdély Mátyás kamerája pedig testközelbe hozza a rögzített képek mögött sejtett nyugtalanító, esetenként egyenesen elborzasztó tartalmakat. Amitől Nemes Jeles új filmje erősen megosztóvá válik, azt itt és most – az egyszerűség kedvéért – nevezzük műfaji dilemmának. A Napszállta ugyanis, amely első pillantásra egy történelmi környezetbe helyezett nyomozástörténetként tételezi magát, második ránézésre, illetve a játékidőben előrehaladva már egészen más képet mutat.

1913 nyarán Leiter Írisz (a már itt és mindvégig egzaltált tekintetű Jakab Juli) megérkezik Budapestre. A Leiter kalapszalonba tart, amely valamikor a szüleié volt, de hosszú ideje Brill Oszkár a tulajdonosa (őt a románok sztárja, a most is meggyőző Vlad Ivanov játssza). A férfi udvariasan, de elutasítja a munkára jelentkező lányt, aki viszont nem hajlandó visszautazni Triesztbe. Ehelyett újabb és újabb rejtélyek nyomába ered: ami először a kisgyermekként elvesztett otthon keresésének tűnik, az hamarosan egy sosem ismert testvér – az öt éve vélhetően brutális gyilkosságot elkövető Leiter Kálmán – utáni kutatásba fordul át, majd egy (talán) anarchista szerveződés újabb akciójának a (talán) megállítása lesz a célja, utóbb pedig a szalonban dolgozó lányok sorsát próbálja felderíteni. A „vélhetőleg”, a „talán” itt kulcsfontosságú. A kamera mindvégig Leiter Íriszt követi: hol az ő mozgását látjuk, háttérben az elmosódott környezettel, amelyből egy-egy rövid kép, egy-egy mondatfoszlány jut el hozzánk, hol a lány nézőpontjából fókuszálunk rá arcokra, helyszínekre, eseményekre. A bizonytalanság (az elbizonytalanítás) mindkét esetben adott: eldönthetetlen, minek van jelentősége a történet szempontjából, és mi az, ami ráfogás, félreértelmezés. Illetve: valóságnak tekinthetjüke és milyen rendszer mentén azt, amit a rögzített mozgókép mögé képzelünk, amit a tükör mögötti tartományból megérteni vélünk?

Mindeközben lassan elérkezünk arra a pontra (ki-ki a maga idejében), amikor úgy érezzük, el kell engednünk a kauzális logikát. Meg kell engednünk, hogy (talán) mégsem egy történelmi keretek közé helyezett, lineárisan lekövethető (nyomozás) történetet nézünk, még csak nem is a főszereplő rémálmai mozgatta víziót, hanem elsősorban egy expresszív, metaforikus rendezői-művészi konstrukciót. Leiter Írisz a film vége felé arra kéri az orvost, segítsen tisztán látnia. A jó doktor – Kálmánról szólva – azt válaszolja, a saját poklát vetítette ki a világra. Nemes Jeles László valamit el akart mondani az emberi természet duális jellegéről, a kifinomult, rendezett, civilizált felszín alatt forrongó, rombolásra és pusztításra kész mélyrétegekről. Hogy mennyit élünk meg a Nemes Jeles-i pokolból, nyilván nézőfüggő – mert közhely, de igaz, hogy (a nézőtérre is) a saját puttonyunkkal érkezünk.