Mindenféle huncut koboldozások

A trió az évek alatt átesett néhány tagcserén – persze közel sem akkora volt a mozgás, mint mondjuk Lemmy körül a Motörheadben. A Lárifári kakadu borítóján az alapító Balla Igor zeneszerző, énekes, gitáros mellett Petrusz Gyuszi (dob, ének) és Derzsi Szabolcs (szintetizátor) neve szerepel, akik láthatóan szívesen viselik a Kobold védjegyévé vált vicces parókát – már amikor lehet koncertezni. A járvány nekik is alaposan betett, ráadásul a felnőttekhez képest a kiskorú célközönség reakciói szinte csakis élőben tesztelhetőek, egyébként sosem tudja meg az alkotó, működik-e, amit kitalált. 

Ráadásul ez a CD közvetlenül a járvány kitörése előtt készült el, és már nem volt idejük megismertetni a dalokat a célközönséggel. A lemezen közreműködő gyerekek (a komáromi Mariánum egyházi iskola Kicsinyek kórusának tagjai) lassan már mutálnak, olyan régen készültek a felvételek – jegyezte meg Balla Igor a rá jellemző szarkasztikus humorral, amikor a minap kezembe nyomta az albumot. 
Hiába van rajta 2019-es dátum, új kiadványként kezelendő, annál is inkább, mivel a hazai magyar termés ebben a műfajban mindig is szerény volt. Kezdjük is mindjárt a műfaji meghatározással. Koboldék családi zenekarként aposztrofálják magukat a honlapjukon. És miért ne fogadnánk el, hogy az egész családot szórakoztatni szeretnék, csakúgy, mint a családi filmek készítői, akik itt-ott kikacsintanak a felnőttekre, hogy ők is elmosolyodjanak, vagy elgondolkozzanak valamin, amit a gyerek még nem érthet. Szóval ha létezhet családi film, akkor a családi zenének is van létjogosultsága. Viszont itt jön a bökkenő, mert ma már szinte bármi családi zenének tekinthető – Mozarttól a Beatlesen át Bob Marley-ig – amit a szülők fontosnak tartanak a kicsik fejlődése szempontjából, és együtt hallgatnak velük. Most nincs sok helyem kifejteni a jelenséget, úgyhogy tömör leszek: úgy érzem, a Kobold dalai azoknak a gyerekeknek (is) szólnak, akik nem kapják meg szüleikből a tudatos zenei gondoskodást – időhiány miatt, vagy egyszerűen azért, mert apu és anyu nem tudja eldönteni, mit kapcsoljon be a gyereknek. Vagy nem is érdekli őket, mi szól vacsorafőzéskor, amikor a gyerek krumplit pucol – szól a rádió, és a kicsik popslágereken cseperednek fel. A szöveget nem értik, hiszen a rádióban hallható számok többsége angol nyelvű. A zene egyr része igénytelen tucattermék, gyorsan megbarátkozik vele a fül és elfogadja az agy – ha nem kap jobbat. 

A Kobold dalai zeneileg hasonlóak a popslágerekhez, a szövegek viszont a gyerekekhez szólnak – óvatosan nevelnek, terelgetnek és gondolkodtatnak. A Hókuszpók például a potenciális áldozatok, a legyek és bogarak szemszögéből ábrázolja a félelmetes pókot. Szerintem ez az egyik legjobb dal az albumon, egy ponton játékos szambába csúszik át, majd visszatér a törzsi dobolás, a dallam pedig táncba hív. A másik kedvencem a Gyurgyalag, amelyből egy kevésbé ismert madarat tanulmányozhatnak a gyerekek, és amely tele van érdekes ritmusváltásokkal. 

A címadó Lárifári kakadu egy markáns bevezető dallammal indul, amely nem azonos a refrén dallamával. A szintetizátort már ismeri a célközönség, ez az úgynevezett kapaszkodó – ha a korong egy külföldi kezébe kerül, aki nem érti a szöveget, egy ideig nem is jön rá, hogy gyereklemezt (bocsánat: családi lemezt) hallgat, hiszen a nyolcvanas-kilencvenes évek popzenéje szól. Később azonban mindig bekúszik valami turpisság, torzított énekhang, patkódobogás vagy egyéb huncut, humoros megoldás. 

Balla Igor új szövetet írt a Paff, a bűvös sárkányhoz, parányi dallamváltozásokkal. („Smak, a csupaszív sárkány mindenben segít, hogyha valami nem smakkol, akkor felvidít”). Ezúttal nem egy kisfiú sajátítja ki magának a sárkányt, hanem közös tulajdon, a 100 Folk Celsius-féle countryhangzás helyett pedig a popzene elemei dominálnak. 

A Mackódalban én személy szerint egy régi Yazoo-szám alapjait vélem felfedezni, vagy a korai Depeche Mode-ot, de mindenképp Vince Clarke géniuszát, ami remek ugródeszka a mai kor igényes könnyűzenéje felé. A Handi Bandi egy „gyerekmulatós”, ezzel a műfajjal is kevésbé fájó megismerkedni úgy, hogy gyerekbarát szöveggel van ellátva. A Medvepapát hallgatva szinte látom magam előtt a medvecsárdást (kettőt jobbra, kettőt balra) járó lomha állatot. „Tombolj, de tánc közben kerüld a medvepapát, Tombolj, ha bulizni mész, ne egyél medvehagymát.” A záródal hangszerelése és dallamvilága pedig egy az egyben a nyolcvanas évek lassú szintislágereit idézi, egy érdekes nyelvi poénnal „Hóreggelt, hónapot, tárd ki az ablakot”. 

A vidám, színpompás lemezborító Kiss Márti képzőművész munkája, a szövegeket pedig Balla Igornak, Kövesdi Károlynak, Oros Zalaba Zsuzsának és (a Gyurgyalag című dal esetében) Ürge Lászlónak köszönhetjük. Balla Igor mellett a másik zeneszerző Farnbauer Péter volt.