Minden zenei stílust szívesen kipróbálna

#Fecsó Yvett felvételei Az rendben van, hogy a turnék szüneteiben dzsesszrockot játszol. De hogyan jutott eszedbe Szlovákiát kiszemelni e célra?

Tíz évvel ezelőtt találkoztam egy remek szlovákiai gitárossal, Juraj Buriannal, aki akkoriban velem együtt a bostoni Berklee dzsesszkonzervatórium diákja volt. Öszszebarátkoztunk, sokat improvizáltunk együtt, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Nemrég Londonba kellett utaznom egy új projekt kapcsán, ott ért utol Juraj csalogató telefonja. Ha már volt néhány szabad hetem, és ilyen „közel” voltam Szlovákiához, gondoltam, átugrom néhány napra, és összehozunk egy miniturnét. Mindig szívesen játszom régi barátokkal, főleg akkor, ha közben új országokat ismerhetek meg.

Úgy értsem, igazi vándormuzsikus-típus vagy? Kevés manapság az ilyen kalandvágyó zenész.

Megtehetném, hogy egyszerű turistaként járjam be az általam érdekesnek tartott országokat. Egy időben ezt csináltam, fotóztam, bámészkodtam, ám rájöttem, hogy az embereket ily módon nem ismerhetem meg. Csak akkor kerülhetek közel hozzájuk, ha a hangszeremet is magammal viszem. Nagyon izgalmas figyelni, hogyan reagálnak ugyanarra az improvizációra más-más országban. Ha adok nekik valamit, ők is hamarább megnyílnak. Az első benyomásaim határozottan pozitívak, Szlovákiában hálás, zeneértő közönséggel találkoztam. Remélem, ezentúl gyakrabban léphetek fel itt. Elkezdtem tanulmányozni Kelet-Európa történelmét is, lassanként egyre többet tudok meg erről a vidékről.

Hogyan kerül egy dzsesszzenész a fent említett hosszú lábú szőke popsztárocska zenekarába?

Boston zenei szempontból kisváros. Mindenki ismer mindenkit, és amikor zenészeket kerestek az első Britney Spears-koncertre, valakinek eszébe jutottam. Meghallgattak, megfeleltem, és azóta ez a fő foglalkozásom. Gondolom, sokat számított az is, hogy előtte a New Kids on the Block nevű fiúcsapattal dolgoztam. Mond valamit ez a név manapság?

Persze, ki ne emlékezne a nyolcvanas évek nemzetközi szívtipróira? Nem tartod egyfajta zenei rabszolgamunkának ezt a fajta elfoglaltságot? Ne vedd rossz néven, de Britney a New Kids-fiúkhoz hasonlóan inkább termék, mint előadó.

Tudom, mit miért csinálok. Képlékeny zenész vagyok, minden létező stílust „kitanultam” a konzervatóriumban, és egyáltalán nem tartom szégyenletesnek, hogy végre vehettem egy házat Bostonban. Meg kell védenem Britneyt, szerintem csak eleinte volt gondosan megtervezett és kitalált termék, mára önálló, karizmatikus egyéniség lett. Ne feledjük, hogy időközben csinált három nagylemezt, melyekből 40 millió darab fogyott el. Nem egyslágeres előadóról van tehát szó, az elején a projektmenedzserek sem tudhatják, mivé fejlődik a kreálmányuk. Britney lassanként elérte, hogy rajongói arra is figyeljenek, amit mond. Nagyon érzi a zenét, szilárd hangszerelési elképzelései vannak. Érdekes dolog, ha az embernek harmincévesen alig húszéves főnöke van.

Mennyire foglal le ez a munka?

Nagyon. A turnék alatt az ember teljesen alárendeli magát a feladatnak.

Zeneileg, gondolom, nem nagy kihívás...

Ahogy vesszük. Egy Britney-show inkább tekinthető színházi előadásnak, mint sima koncertnek. A világítás, a ruhák, a koreográfiák, a háttérvideók mind-mind fontosabbak a közönség számára, mint maga a zene, amelyet CD-n bármikor meghallgathatnak. A show kitalálói remek munkát végeztek, igazi multikulturális élményben részesítik a nézőket. Nagyon izgalmasnak találom az egészet, és örülök, hogy részt vehetek benne.

Mekkora jövőt jósolsz ennek a fajta zenének? Szerinted ez a 21. század stílusa?

Nem hinném. Szerintem minden zenének megvan a maga ideje és helye. Britney ma annyira sikeres, hogy bármit megtehet. Tíz év múlva viszont valószínűleg más lesz a helyzet. Ez a zene egy generáció zenéje. Ha a hallgatóság kiöregszik ebből a stílusból, Britney is eltűnik a süllyesztőben, hacsak nem talál ki valami teljesen eredetit. Ilyenkor szokott kiderülni, ki az igazi egyéniség.

Mit hallgatsz mostanában, mi van a CD-lejátszódban?

A legkülönbözőbb stílusokat hallgatom, pillanatnyi hangulatom szerint. Fiatal koromban szépen végigmentem a rock and roll, Beatles, Rolling Stones-stációkon, minden újdonságot lelkesen fogadtam. Szerencsés vagyok, mivel harmadik generációs zenésznek tekinthetem magam. Nagyapám trombitált, édesapám dobos volt egy hagyományos bigbandben, azaz a tradicionális dzsesszzenén nőttem fel. Később a reggae fertőzött meg, éjjel-nappal azt hallgattam. John Coltraine állandó nagy kedvencem, az improvizáción alapuló zenét szeretem, azt, ami nem kiszámítható. A CD-lejátszómban most egy D`Angelo nevű előadó lemeze van.

Ez viszont inkább popzene...

Igen, de nem a hagyományos értelemben vett, matematikai képlet-szerűen működő fajtából. A fickónak fantasztikus hangja van, szinte megbabonázza a hallgatóságot. Ezt élő koncerten is tapasztaltam már. Aki nem tudja élőben bemutatni a lemezén szereplő dalokat, számomra nem hiteles előadó. A New York-i hip-hop zenét is azért kedvelem, mert őszinte.

Ez észrevehető a stlusodon is. Ma este például sokat szkrecscseltél.

Igen. A hip-hop szerintem egyike a legemberibb zenei stílusoknak. Minél több dolgot próbál ki egy-egy zenész, annál szélesebb lesz a látóköre. Ezért nem derogál nekem a popzene. Ha úgy hozza sors, szívesen kipróbálom magam klasszikus zenében, polkában, kísérleti zenében vagy akár technóban is.

Kivel játszanál a legszívesebben?

Ha választhatnék egy előadót, valószínűleg Sting lenne az. Nála ötvöződnek a rock, pop, és dzsesszelemek, emellett az ember improvizálhat is. A Steely Dant is kedvelem, azaz a nyolcvanas évek zenéje szimpatikus nekem. Ekkor kerültek előtérbe a szintetizátorok, amelyek szerintem ugyanolyan „emberi” hangszerek, mint a hegedű vagy a gitár. Ma is a régi Rhodes-szintetizátoromon játszom legszívesebben, mivel úgy vélem, amíg példaképem, Herbie Hancock ezen játszik, nekem sem kell korszerűbb és kifejezőbb hangszert keresnem.