Milyen az iráni zenepiac?

Ramin Sadighi több mérföldkövet rakott le hazája zenei életében. Megteremtet-te az egyik első törvényes lehetőséget arra, hogy az irániak hozzáférjenek a nyugati zenéhez, saját kiadóján keresztül pedig az iráni zenét is megmutatta a világnak. Hogyan került ilyen bensőséges kapcsolatba a zenével?Kiskoromtól szenvedélyesen szeretem a zenét. Mivel Ausztriában nőttem fel, alkalmam volt alaposan megismerni az európai könnyűzenét, később a dzsesszt és a komolyzenét is. A saját népem zenéjéről viszont keveset tudtam. Csak az tűnt fel nagyon hamar, hogy nálunk otthon másfajta zene szól, mint az osztrák haverjaimnál. Amikor aztán apám visszaköltöztette a családot Iránba, mohón igyekeztem megismerni az ottani kínálatot. Akkoriban még zenekarban is játszottam – lelkesen, de elég közepesen. Szerintem a barátaim óriási megkönnyebbüléssel fogadták, amikor végre abbahagytam a basszusgitározást és egy zenei ügynökségnél helyezkedtem el. Én segítettem kiválasztani azokat az európai produkciókat, amelyek sikerrel szerepelhetnek Iránban. Az iraki– iráni háború után, a nyolcvanas évek végén az emberek ki voltak éhezve a zenére. Nyilván ön is rendszeres koncertlátogató volt.Hát persze. De főleg a spontán örömzenélést élveztem, amikor egy téren elkezdett játszani egy zenekar. Pillanatok alatt tömeg gyűlt köréjük, aztán jöttek sorban az emberek a saját hangszereikkel, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Ilyesmi Európában nincs, nálunk viszont teljesen természetes. Ezt a nyitottságot látva felbátorodtam, és saját ügynökséget alapítottam. Főleg azért, hogy meghívhassam a személyes kedvenceimet. Ez már valamiféle ízlésformálás is volt. Akkoriban főleg a klasszikus zene és a mainstream popzene volt hozzáférhető, a rétegműfajok viszont egyáltalán nem jutottak be Iránba. Ezen igyekeztem változtatni. Kitanultam a koncertszervezés minden csínját-bínját, a helyszínválasztástól és az árkalkulációtól kezdve egészen addig, hogy miként kell hivatalnokokkal alkudozni, mindenféle megmondóemberekkel vitázni. Nehéz egy zenei ügynök dolga Iránban?Hát, nem könnyű. Azt szoktam mondani a nyugat-európai kollégáknak, hogy ha az ő munkájukat kellene végeznem, néhány hét után halálra unnám magam, mert nem találnék benne semmi kihívást. Megszoktam, hogy nálunk minden vontatottan megy. A technikai problémáktól kezdve a plakátok nyomtatásán keresztül egészen az olyan kulturális jellegű nehézségekig, mint a női előadók szerepeltetése. Iránban ugyanis egy nő még ma sem léphet egyedül a színpadra. Ha zenekari tagként szerepel, akkor minden rendben van. Ha egy másik nővel duóban, akkor is. Szólóban azonban nem engedik fellépni a hatóságok. Ez érvényes a külföldi előadókra is. Milyen az ottani zenepiac?A zenészekre és a fogyasztókra egyaránt jellemző a nyitottság. Az emberek az iráni átlagfizetésekhez képest jelentős összeget hajlandók kifizetni egy koncertjegyért. Van, hogy egy este két-három helyre is elmennek, hat órától éjfélig élvezik az élő zenét. Teheránban, ahol az ország lakosságának a 25 százaléka él, eleve úgy szervezik a koncerteket, hogy ne minden egy időben kezdődjön, illetve gyakran egy helyszínen többen is fellépnek egymás után. És mindenütt telt ház van. Az elővárosokkal együtt 18 milliós metropoliszról beszélünk, ahol ma körülbelül nyolcvanezren élnek zenéből. Ebbe beleszámítjuk a muzsikusokat, a hangmérnököket, a szervezőket, a producereket, a hangszerkészítőket, szóval mindenkit, aki valamilyen formában kapcsolatban van a zenével. Nálunk nincs állami támogatás, tehát a zeneipart a közönség tartja el. Míg Európában haldoklik a CD-ipar, nálunk az utóbbi években kifejezetten virágzik. Még azzal együtt is, hogy a feketepiacon gyakorlatilag bármi beszerezhető. Az amerikai vagy angliai hivatalos megjelenés után 7-8 órával már árulják a jó minőségű kalózcédéket. Vannak különösen népszerű műfajok?A popszcéna nagyon felélénkült az utóbbi években, hatalmas sztárjaink vannak. De érdekes módon nem csak a kommersz popzenére vevők az emberek. Ami nyugaton rétegműfajnak számít, az nálunk tömegeket vonz. Az én lemezcégem, a Hermes Records egyik legjobban fogyó albuma például az örmény Djivan Gasparyan, a duduk nevű tradicionális fúvós hangszer mestere, valamint a saját fejlesztésű pengetős hangszeren játszó iráni Hosszein Alizadeh közös lemeze. Én hoztam össze őket, és amikor koncertet szerveztem nekik Teheránban, három egymást követő este megtelt egy 2500 főt befogadó terem. Mekkora az érdeklődés a Hermes Records kiadványai iránt?Ez egy kis cég, évente csupán 4-5 lemezt adunk ki, ennyire van keretünk. Nem panaszkodhatunk, odahaza is népszerűek a kiadványaink, és az internetnek köszönhetően Európából is vannak megrendeléseink. Igyekszünk teljes körű gondoskodást nyújtani az előadóinknak, vagyis aki nálunk jelenteti meg a lemezét, az tudja, hogy külföldi fellépésekre is számíthat. A céget 1999-ben alapítottam, kezdetben még inkább a fogyasztói igényeket figyeltem, mostanában viszont saját kedvenceimet adom ki. Közülük is főleg azokat, akik szerintem nemzetközi szinten is megállják a helyüket. Az idei budapesti WOMEX díjátadóján elhangzott, hogy ez a kiadó a zenén keresztül hidakat épít kultúrák és nemzetek között. Ez gyönyörűen hangzik, én azonban egyszerűbben fogalmaznék. A saját hazám legjobb zenéit igyekszem kínálni az embereknek, éljenek bárhol a világon.