Milliós áron kelt el Mednyánszky, Jaszusch és Navrátil festménye

A 109-es szám alatt licitáló műgyűjtő (nő, férfi, de inkább valamilyen cégre tippelnék) jó ízlésről tett tanúbizonyságot, és elvitte a két „gyöngyszemet”: Mednyánszky László 950 ezerről induló Ülő csavargóját 1,05 millióért, Jaszusch Antal Színházi öltöző című, 900 ezerrel kezdő alkotását 1,35 millióért szerezte meg. Nem várt „sztárrá” lépett elő Josej Matěj Navrátil Férfitársaság című munkája is, amely teljesen észrevétlenül, 90 ezerről indult, s végül 1,35 milliós áron kelt el. A Soga aukciósház tavaszi árverésén jártunk, amelyet kedden tartottak Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Múzeum Télikertjében.

Bemelegítő kör

Életemben nem jártam még aukción, abszolút kezdőnek számítok. Igaz, filmekben már láttam, hogyan zajlik mindez, de most élőben, elejétől végéig tanúja lehettem. A „licitlapátot” a Télikertnek nevezett terem előcsarnokában szerezhették be a vásárolni vágyók, potom 500 korona előlegért. Ezt abban az esetben kaphatták vissza, ha legalább egyszer licitálnak a rendezvény folyamán, vagyis bekapcsolódtak az árverésbe. Az árverésre bocsátott műtárgyakat nagyon szép kiállítású katalógusban tekinthették meg közelebbről az érdeklődők, a katalógus ára 600 korona volt. Lemondtam róla, mivel a teremben kivetítőn és eredetiben is megtekinthetők voltak az aukció folyamán a műalkotások. Később kiderült, nem volt okos döntés lemondani a katalógusról, mert az aukciósház vezetőjét a kihangosítón keresztül sajnos gyakran nem lehetett érteni, így a katalógusban bőszen lapozgató körülöttem állókat kellett zaklatnom amiatt, pontosan kinek a műve is van éppen kalapács alatt. Következő tanulság: aukcióra időben kell járni, nem a kezdés előtt pár perccel, mert akkorra már minden ülőhely foglalt. De nemcsak én jártam így, hanem több „licitlapátos” is, ami nem csoda, mert csaknem kétszáz érdeklődő jelent meg (az újságírókon kívül). Az aukciósház vezetője a bevezetőben mindenkit figyelmeztetett az árverés rendszabályaira, közölte, hogy a mobilokat is ajánlatos kikapcsolni. Ez azért volt furcsa, mert több érdeklődő telefonon keresztül kapcsolódott be az árverésbe, és sokan a jelenlévők közül is mobilon tárgyalták meg a teendőket: melyiket és mennyiért, és meddig mehetnek a licitálásban. Az aukciósház vezetője szerint ezúttal azért szerepel a megszokottnál kevesebb (210) műtárgy a kínálatban, mert a minőségre helyezték a hangsúlyt. 210 műtárgy... meddig fog akkor tartani az árverés?, futott át az agyamon, mégiscsak, ennyi tétel nem csekélység.

A tempó azonban nagyon erős volt, szinte rohamléptekben zajlott. Az első élő, bár szerény számok között zajló licitnek Angyal Géza festménye kapcsán lehettem tanúja. A licit vezetője nagyon ügyesen, határozottan végezte a dolgát. Nem kis figyelem kell ehhez a munkához, hiszen azonnal látnia kell, hogy a teremben kik emelik elsőként a lapátot, majd kik és milyen sorrendben licitálnak rá, és a gyorsan emelkedő árat ugyanolyan gyorsan kell kimondania. Nyelvtörő mutatvány, anynyi biztos. Egyórás megfigyelés után sikerült megállapítanom, miként is emelkedik a licit. Tehát: 10 ezer fölött 2 ezerrel, vagyis minden további licitáló automatikusan további 2 ezret kínál rá, 50 ezer fölött ez már 3 ezer, 100 ezer fölött 5 ezer, egymillió felett pedig 50 ezerrel ad többet az előző árnál a „lapát” felemelője.

Az aukció fénypontja

Az aukció fénypontjának, vagy ahogy a Soga vezetője mondta: „highlight”-jának természetesen a Mednyánszky- és a Jaszusch-festmény elárverezése számított. Ezt már abból is lehetett sejteni, hogy a fénypont közeledtével egyre több volt az érdeklődő a teremben. Anynyian lettünk, hogy már a kivetítőre sem igazán láttam. A már említett Mednyánszky- és Jaszusch-festmény a várakozásoknak megfelelően egymillió felett kelt el. Úgy látszik azonban, a pozsony árverés közönsége sem igazán volt „vérprofi”, mivel az első milliós vétel után az aukciósház vezetőjének kellett „beszólnia”, hogy „ez igazán megérdemel egy nagy tapsot”. A legizgalmasabb licit a Navrátil-alkotásé volt, amelyért egy terembeli és egy telefonos vásárló licitált őrületes tempóval. (Kilencvenezerről feltornászni 1,35 millióra az árat azért szép teljesítmény.) A dicsőség és a festmény végül a telefonos licitálóé lett.

Ami a közönséget illeti, nem a filmekben látott ünnepi viselet, kisestélyi, briliáns nyakék volt a jellemző. Igaz, voltak öltönyös úriemberek is, de egyáltalán nem volt ritka látvány a farmer és a pulóver. És hogy nem mindig a ruha teszi az embert, azt az is bizonyítja, hogy a közelemben álló farmeros, pilótadzsekis fiatal férfi egyszer csak emelgetni kezdte a licitlapátját, és félmillióért elvitte Jaszusch Antal Viharos táj című festményét. Egy másik képért ugyancsak egy lezser öltözékű farmeres fiatal nő licitált bőszen, míg egy tökéletes úriember benyomását keltő öltönyös férfi rendre a kikiáltási ár alatt megvásárolható alkotásokra utazott.

A záró kör

A vége felé egyre ritkult a közönség, a vásárlók a kassza felé vették az irányt, hogy kifizessék szerzeményüket (ezt a vásárlóknak az aukció után legkésőbb 14 napig kell megtenniük). A legkelendőbbeknek a jó nevű cseh, szlovák és magyar művészek alkotásai bizonyultak, az ismeretlen európai festők művei iránt lanyha volt az érdeklődés. Én egy Monet-val távoztam. Igaz, azzal is érkeztem. A barátnőm múltkor Párizsban járt, és egy Monet-festménnyel díszített tollal lepett meg...