Miért hallgatnak mesét a felnőttek? A gombaszögi mesekocsmában jártunk

Este fél hatkor felnőttekkel gyűlik meg a nézőtér a Folkszögletben, akik azért érkeznek, hogy kiszakadjanak egy órácskára egy fesztiválforgatagból. Rövidesen önfeledten nevetnek: a huncut karaktereket, kedves népi motívumokat és a sok-sok poént magunkkal vissszük a nap hátralévő részébe. Zámborszky Eszter és Pintér Zsolt a Gombaszögi Nyári Tábor Folkszögletében mulattatják a résztvevőket esténként.

A mesére ma elsősorban gyerekműfajként tekintünk, ide most azonban felnőttek érkeztek azért, hogy meséket hallgassanak. Valahogy így volt ez régen is, ugye? Felnőttek meséltek egymásnak.

Zámborszky Eszter: Ez így van. A néprajzkutatásokból tudjuk, hogy a hosszú, sötét estéken, monoton munkák végzése közben felnőttek meséltek felnőtteknek, hogy egymást szórakoztassák. A mese később került a gyerekszobákba, valójában nem is olyan régóta számít gyerekműfajnak. A mesemondás újraélesztésével tulajdonképpen a felnőttek körébe szeretnénk visszahozni a meséket és a mesék szeretetét.

Mivel lehet a mai felnőtteket megfogni?

Pintér Zsolt: Az igazság az, hogy ma mindenkit, gyereket és felnőttet is tanítani kell a mesehallgatásra. A huszonegyedik század felpörgött világában vagyunk, rengeteg információval körülvéve, egyre inkább online térben élünk. 

A mese kiválóan alkalmas arra, hogy társas kapcsolódást ébresszen, hogy megtanítson minket egymással beszélni és egymásra figyelni. 

Mesehallgatáskor félretesszük a telefonokat és egymás szemébe nézünk. Ez a felnőttek számára ugyanolyan szükséges, mint a gyerekek számára. Amikor órákat, napokat töltünk a számítógép monitorja mögött, okostelefonnal a kezünkben, a mesekocsmák kiváló kikapcsolódási lehetőséget adnak, és egymásra is hangolódhatunk.

Mi a különbség a felolvasás és az élő szóban történő mesemondás között?

Zámborszky Eszter: A különbség óriási, mert a felolvasás rögzített szövegből indul ki. Még ha egy képzett színész is olvas fel, sokkal könyvszagúbb élmény. Nem jön létre az a fajta kapcsolat a hallgatók és a mesemondó között, amiről Zsolt is beszél, mert a könyv tulajdonképpen elzár a hallgatóságtól. 

Ha élő szóban mesélek, beépítem a közönség reakcióit vagy a helyszín adottságait. 

Rövidebbre foghatom vagy hosszabbra nyújthatom a történetet, így a közönséghez és a helyzethez tudom igazítani. Ez óriási előny. Azt szoktam mondani, hogy a mese szívtől szívig terjed.

Mennyire fontos eszköz tehát az improvizáció?

Pintér Zsolt: A népmeséknek van egy szerkezeti kötöttsége. Az azonban, hogy egy-egy epizódnál mennyit időzünk, milyen részletességgel festjük le, hogyan építjük ki a humoros oldalát, mennyi humort teszünk bele, mindig a hallgatóságtól függ. Ezért szoktuk azt mondani, hogy soha nem hangzik el ugyanaz a mese kétszer ugyanúgy, mert mindig az adott közönségnek szól. Az, hogy improvizatívan, a saját szavainkat használva öltöztetjük fel a történetet, nagyon fontos része a mesemondásnak.

A humor mellett a népies elemek is lényeges eszközök.

Zámborszky Eszter: Fontos szempont, hogy megtartsuk az archaikus, népies nyelvezetet, hogy azt a szóhasználatot és motívumokat használjuk, amelyek a gyűjtésekben lelhetők fel. Hogy minél színesebbé tegyük az adott mesét, sok változatát megkeressük, elolvassuk és táplálkozunk is ezekből. Népmesével dolgozunk, amely a mi előadásunkban is ugyanúgy formálódik, mint az egykori mesemondók ajkán. Ettől lesz a népművészet újra élő, szabadon szárnyaló.

A mesekocsmákat a Hagyományok Háza Hálózat indította el, itt, Szlovákiában talán még kevésbé ismert ez a műfaj. Kik kaphatók arra, hogy beüljenek egy mesekocsmás mesemondásra?

Pintér Zsolt: Öt–tíz éves múltra tekint vissza, most már eléggé népszerű dolog lett a mesekocsma. Elsőként Erdélyben próbálkoztak az ilyenfajta mesemondással, és sokan sokféleképpen nyúlnak hozzá. Mi azt látjuk, hogy bármilyen közösség kapható rá, amely hajlandó egy pillanatra megállni, kiszállni a rohanásból. Aki rászánja az időt, az örömmel hallgatja. Azt látjuk, hogy szkeptikus hallgatókból is nagyon odaadó mesehallgatók válnak.

Zámborszky Eszter: Hálás forma, merthogy itt a szórakozás van a fő helyen. Az emberek azért ülnek le, hogy jót derüljenek, jót nevessenek. Tréfás, adott esetben pajzán történeteket mesélünk, tehát a humor a fő elem. Olykor tündérmeséket is mondunk, de ott is mindig fontos eszköz a humor. 

Nagyon fontos a mai világban, hogy tudjunk felszabadultan nevetni. 

Több kutatás is folyik arról, hogy mennyire fontos az, hogy felszabadultak, örömteliek legyünk. Én miskolci vagyok, ahol most zártuk a mesekocsmák hatodik évadát. Hat éve, havi rendszerességgel gyűlik össze 30–40 felnőtt, akik a hónap egyik hétfő estéjét arra szánják, hogy meséket hallgassanak.

Mutatkozik igény arra, hogy friss, új mesemondók vigyék tovább a műfajt?

Pintér Zsolt: Ez egy fontos feladatunk. A Hagyományok Háza Hálózat fesztiválközegekben nagyon sikeresen honosította meg a műfajt. Mára több szervezet foglalkozik mesemondással és képez mesemondókat – mi is tanítjuk egyébként a műfajt a Mesefaiskola mesemondó képzésén.