Miért fontos az emlékezet?

Most, hogy júniusban betöltöd nyolcvanötödik életévedet, elővetted már korábbi fotóidat? A hatvan-hatvanöt évvel ezelőtti vagy a még régebben rólad készült fényképeket?Tulajdonképpen igen. Sőt, azt mondhatnám, folyamatosan követtem, követem fényképeim sorsát. Nagyon gyakran adódtak arra ösztökélő alkalmak, hogy eltöprengjek az elmúlt időkön. Újabban, hogy az Erni legénykora című életírásom harmadik kötetén dolgozom, egy 1947-ben rólam készült fénykép van kitéve elém az íróasztalomon. Egy csizmás, kalapos falusi legény látható rajta. Ez a féltenyérnyi fotó Hontfüzesgyarmatnak és annak a kornak a levegőjét, meg az én 17-18 évemet hordozza magában. Egy behavazott, üres határ elején állok, mellettem semmi, mögöttem semmi, és az a legény szintén réges-régen a múlté: megszűnt bennem, megszűnt a fizikai valóságában, hiszen az ilyen, az így öltözött vidéki fiatalemberek sincsenek ma már. Csak a tűnődésre késztető régi fényképeken... Nyolcvanöt évesen miért tartod még fontosnak az emlékezést, akár az ifjúkori reminiszcenciákat?Ez jó kérdés. Számomra az emlékezés egyre inkább az írói munka alapfeltétele és a legnagyobb lehetősége. Az ember ugyanis az egyre gyorsabban pergő esztendők során rájön, hogy amit megélt, az akarva-akaratlanul ott rögződött benne, ott rejlik a lelkében. Aztán néha véletlenül előbukkan, máskor meg tudatosan elő lehet hívni. Az utóbbi években rádöbbentem arra is, hogy az öregség az emlékekből áll össze, akár úgy is mondhatnám, az emlékek és az élmények már fontosabbak, mint a forgandó jelen. Hiszen bármennyire döntő is a pillanatnyi valóság, az önismeret támpontja mégiscsak a múlt. Ebben a mai zaklatott világban is fontos az önismeret?Sőt! Az öntudat, az identitás, a gondolkodás lényege pont az önismeret. Az író számára pedig törvény. Hogy fölismerjem és meg is tudjam ítélni a világban való helyzetemet, az írásaimban tükröződő problémáimat. Napjainkban milyen vonatkozásban érdekel még saját sorsod: a faluról a városba szakadt, ott értelmiségivé vált ember?Lényegében mostanában tudatosítom, hogy egész írói pályám során voltaképp a saját sorsommal foglalkoztam, bár ez egyben a közösség sorsa is. Többször a szememre is vetették, hogy mindig a falumról, a szüleimről, mindig magamról írok. Ebben volt igazság is, noha csupán annyi, hogy ez kötött le a leginkább. És hogy „mentségemre” egy nagy nevet említsek, Hemingway képviselte következetesen: írni csak arról szabad, amit a legjobban ismerünk. Még most, a szépkornak mondott éveidet taposva is erősen kötődsz a szülőfaludhoz, a honti tájakhoz – vagy úgy érzed, hogy mindehhez most kötődsz csak igazán? Még itt, Pozsony belvárosának 3. emeleti lakásában is, egyetlen kőhajításnyira a Dunától?Ez furcsa kettősség. Az az egykori falu egy életre szóló tartomány. Ma is ugyanolyan életszerűen és elevenen él az emberben, mint valamikor. Az emlékek jó tulajdonsága, hogy nagyon fontossá, széppé és értékké teszik tárgyukat, így hát számomra a falut. A való életben azonban már más erők mozgatnak. Régen észrevettem: ha hazamegyek, igazán szívesen fogadnak, nagyon jól érzem magam ott, fölkeresem a régi helyeket, ahol a fiatalságom, az életem legfontosabb napjai zajlottak – de mindez időben már távol esik. Ma az köt le, hogyan számoljak be róluk. A második világháború végét már kamaszként élted meg. Megjelölte az életedet?Föltétlenül. A Garam mentén sokáig állt a front. Négy hónapig katonákkal éltünk. Először a németekkel, aztán visszavonuló magyarokkal, majd a vörös hadsereggel. Ez az időszak olyan élményeket hozott, amelyeket sihederként csakis ott és akkor szerezhettem. És ha ma egy-egy háborús filmet látok, akkor a hetven éve tapasztalt dolgok elevenednek föl bennem. Megérzem a történetbe művileg ágyazott többletet; arról viszont még fiatalon megért sejtelmem van, hogy az a halál, az a sebesülés, az a pusztulás miként zajlik a valóságban. Annak minden morális következményével az ember örökre megjelölt lelkében. Tarsolyodban nyolc és fél évtized mindennapi tapasztalataival: a vélemény, a nyílt álláspont luxus vagy kötelesség az életben?Nem luxus, de nem is kötelesség. Hanem?Szükségszerűség. Abban a helyzetünkben, ahogy sodor bennünket az élet; visz az idő, mint a víz a hordalékát. A dolgok lényegét, az élethelyzetek természetét illetően ezt kell megpróbálni lehetőségként kihasználni. Hogy azt a megállíthatatlan sodródást az időben, az élni akarást – a szó jó értelmében – a magunk hasznára fordítsuk. Ez határozza meg az ember egyéniségét és véleményalkotását. Mert ahogy az évekkel nézem az életet, egyre több az olyan dolog, amit nem tudunk tárgyiasítani, aminek nem tudjuk megfogalmazni a lényegét. Hamarjában Pilinszky János jut eszembe, őszerinte a valóság meg a mítosz édestestvérek. Ez azt jelenti, hogy álláspontként a valóságot sem tudjuk precízen kifejezni, de a mítoszt sem. Miért hiányzik az életünkből az odafigyelés, az empátia etikája?Az életben van valami hihetetlen ellentmondás. Ott kezdődik, hogy mindenki ismeri a tízparancsolatot, aki nem istenhívő, az is, de ugyanúgy tudja mindenki, hogy nem aszerint élünk. Az előző rendszernek volt egy áttekinthetőnek látszó, kiszámíthatónak tetsző elméleti tulajdonsága. A materializmus – tagadva a megismerés, a tapasztalatok határain túlit, az érzékfelettit – arra épített, hogy az életet zárt keretbe, szigorú rendszerbe lehet foglalni. Az a rezsim ebbe bukott bele. Amióta viszont piacgazdaságban élünk, már érezzük, hogy egészen érthetetlen dolgok is történnek körülöttünk. Társadalmilag, mondjuk, az 1989-et követő negyedszázad: a rendszerváltás a tömegek érdeme volt, az emberek hátán mégis az ügyeskedők másztak föl az uborkafára.Az életerők nem erkölcsi természetűek. De szükség van a tízparancsolatra is, hogy egyáltalában élni lehessen, és mindenki előtt világos legyen, ami általánosságban kötelező. Ezt célozza a jog meg a törvény, s ezzel védi saját magát az ember is. Ám hol van az megírva, hogy az életben a legtisztább erkölcsűek, a legbecsületesebbek érvényesülnek? Ilyesmiben bízni fölér a naivitással. Az embernek napról napra meg kell védenie önmagát, és nemcsak a természet, hanem a saját ösztönei ellen is. Hogy közösséget alkosson, abban pedig csak bizonyos közös elvek elfogadásával lehet élni. Egy egész élet bölcsességével hogy látod: a hatalom mindenki gerincét meghajlítja?Ha gyors választ vársz, akkor azt felelném, hogy igen. Mert az egyik gyakorolja a hatalmat, a másiknak alkalmazkodnia kell a hatalomhoz. Az alkalmazkodás a közösségi létből következik; és a lélek értékei ott kezdődnek, hogy képes vagyok alkalmazkodni a többiekhez. A hatalom feladata pedig, hogy a köz érdekeit érvényesítse. De aki gyakorolja, miért válik gyalázatos fráterré?Ezért vagyunk emberek. A bibliai szöveg szerint gyarlók és esendők. Krónikása vagy megvallója voltál az elmúlt nyolcvanöt esztendőnek?Alapjában véve mind a kettő. Ugyanakkor egyik sem igazán. Hiszen az író munkásságában benne szerepel a történések leírása, az időrend és a többi valóság, tehát a krónika; de kezdetben ösztönösen, később már tudatosan merít a tapasztalataiból is, ez pedig a vallomás, ami közvetve azt minősíti, amiről az illető ír. Talán a legegyszerűbben ezt úgy lehet kifejezni, hogy az író mindig önmagát írja. Persze, ez nem azt jelenti, hogy önmagát fitogtatja, önnönmagával hivalkodik, vagy képtelen másról beszélni, hanem a világból vett tartalmak egyszerűen őbenne érvényesülnek egy új minőséggé. Ez az irodalom, ez a mű. Mi a véleményed a hűségről – elsősorban az anyanyelvhez? A tágra nyílt világban nem degradálódott kevésbé tisztelt fogalommá?Nem véletlen, hogy a magyar írók sokat és szinte áhítattal írtak a magyar nyelvről. Az anyanyelv egy olyan igazság, amelyet nem lehet pusztán tudással megközelíteni, azt csak érezni lehet. Az anyanyelv tulajdonképpen az ember maga. Hiszen nemcsak a tényeket, hanem az érzéseket is így ismerte meg. Sajnos igaz, különösen Európa közép-keleti régióiban, hogy ez a szerepe kezd elértéktelenedni. Őszintén szólva, én ezt egyre inkább az értelem, a kultúra és a műveltség csődjének tartom. Aki ugyanis tudatosan törekszik arra, hogy alkotóképes és értékes emberi minőség teljesedjen ki benne, annak azt is tudnia illik, hogy ez végső soron az anyanyelvhez kötődik. Mit jelent magyar írónak lenni Szlovákiában?Azt hiszem, ugyanazt, mint bárhol másutt írónak lenni. Egy tulajdonság kivételével: nálunk az írónak érzékenyebbnek kell lennie mások iránt. És fogékonyabbnak egy gazdagabb valóságismeretre. Ideértve a szlovák–magyar kapcsolatok frázisokkal zsúfolt témakörét. Nem a nemzeti mítoszokat kell bántani, esetleg lehántani, hiszen azokra a nemzet fogalmának örök tartalmát őrizve minden közösségnek szüksége van. Őrizkedve viszont attól, hogy mindez felszínessé, jelszóvá, zászlólengetéssé váljon. Amire én gondolok, az egy olyan mélyebb humánum, amely számunkra a magyar történelemre és a magyar nyelvre támaszkodva él. Születésed, tehát 1930 óta megéltél itt többféle államalakulatot. Hazai magyar szemmel nézve, szerinted, okosabb lett volna, ha Csehszlovákia 1993-ban nem válik ketté?Nem hiszem. A szlovák nemzetnek, a szlovák szellemnek szüksége van arra, hogy önálló állama legyen. Létfilozófiai kérdés, hogy az alapvetően mély lelki gondoknak struktúrákban is ki kell fejeződniük. 2011 telén kolumnás publicisztikában vetetted papírra: „A szlovákiai magyarságot nem(csak) a széthullás rémével és a megmaradás látomásával kell önmagához való hűségre inteni...” Azóta is ezt vallod?Elfogultságnak vagy a politika fogásának érzem, hogy folyvást a megmaradásról, az elfogyás csapdáiról beszéljünk. Igaz és helyénvaló fogalmak ezek, de ennek a kérdésnek nem ez a teljessége. Én arról beszélnék inkább, hogy a mi nyelvünk és kultúránk ezer éve beépült ide, ebben a tájban él. A hajdani felső-magyarországi régió elválaszthatatlan része, elég rápillantani egy várromra, elmenni egy temetőbe. A mi jelenlétünk, az ezeréves magyar kultúra letéteményeseként, ott van a mindennapokban. Csakis rajtunk múlik, tudatosítjuk-e ?! Vagy csak a sebeinket nyalogatjuk, ahelyett, hogy meglátogatnánk egy-egy várat, hozzáolvasnánk, beszélgetnénk mindenről szűkebb-tágabb körben, ébresztgetnénk tudatunkban a hiteles történelmet. Ezek a „leckék”, az anyanyelvvel együtt, olyan belső értékek, amelyek a sekélyességgel járó információáradatban is a gerincet erősítik. Jó volna néha, a felszín alatt, a mélységet is meglátni, megérezni! Immár a nyolcvanötödik életéved küszöbén minek alapján döntöd el, hogy mire akarsz emlékezni, és mire nem?Az emlékezés ravasz dolog. Van, amikor szándékosan tudatos; de van az emlékezetnek egy olyan fonáksága is, hogy nemigen engedi magát korlátozni, vagy irányítani. Működik magától. A legváratlanabb helyzetekben jutnak eszedbe különböző dolgok a múltból. Az emlékezésnek nincsenek törvényszerűségei, hanem egyszerűen mozgása, léte van. Ereje és jelenléte.