Mi újság a verssel?

Újabban divatosak lettek a versfelolvasó maratonok és a slam poetry-estek is, sőt a tévében, rádióban is elhangzik néhány vers. A riporterek pedig megkérdezik a költőket, mivel foglalkoznak éppen , van-e olvasótáboruk, fogynak-e a köteteik. A költők ilyenkor általában kapva kapnak az alkalmon, hogy panaszkodjanak, miközben nyilván érzik a hozzájuk intézett kérdések, illetve az egész „koncepció” kényszeredettségét. Mert lényegében ez a nap sem másmilyen, mint a kivert kutyák, az AIDS, a dzsesszzenészek, a védett madarak vagy a taposóaknák áldozatainak a napja: rövid ideig tartó, erős reflektorfény, aztán egy újabb évnyi csönd. A költészet napján olyanokat szokás mondani, hogy „rohanó világunkban”, hogy „rétegműfaj”, sőt „szellemi luxus” és „bezzeg a régi szép időkben”. Illik továbbá szidni a kereskedelmi tévécsatornák szándékosan lebutított műsorait, valamint filozofálni a minden oldalról ránk zúduló információáradat feldolgozhatatlanságáról. Pedig a költészet mindig is a kevesek kiváltsága volt. Korszakok és stílusok váltották egymást, hagyományok és újítások harcoltak egymással, és a háttérben folyamatosan ott voltak az olvasók, akik igényelték és várták a termést. Nem voltak sokan, de láthatóbbak, befolyásosabbak voltak, mint ma. Például nemcsak arra volt pénzük, hogy megvásárolják az új köteteket, hanem esetenként arra is, hogy támogassanak egy-egy rongyos poétát. (Versírásból megélni akkor is csak kevesen tudtak, és ma sincs ez másként.) A példányszámok száz évvel ezelőtt sem voltak nagyobbak, mint ma, az irodalmi élet viszont a társadalmi-társasági élet szerves része volt. Az írók és költők nem az interneten cseréltek eszmét egymással, hanem a kávéházakban, sőt, sokan a törzshelyükön alkottak, mintegy kirakatba téve önmagukat, „a művészt”. Felismerték őket az utcán. Összesúgtak a hátuk mögött: nézd, ott megy XY, a költő. Poétának lenni titokzatos, izgalmas, furcsa, ám cseppet sem életidegen dolog volt akkoriban. Talán itt az első lényeges különbség az alkotó-befogadó viszonyban. Úgy is mondhatnánk: egy pont oda. Ady, József Attila, Szabó Lőrinc, de még Jékely Zoltán és Pilinszky korában is számon tartották az emberek a kortárs költőket, még ha nem is olvastak tőlük semmit. De vajon hányan mondhatják el magukról manapság, hogy ismerik a friss termést, tudják, milyen verskötetek jelentek meg az elmúlt hónapokban? Hány ma élő magyar költő nevét tudja felsorolni egy magyar átlagember? Ebből a szempontból bizony nem állunk jól. Manapság a folyóiratok, a szakmai fórumok résztvevői és hallgatói egyaránt a belső körökből kerülnek ki, és legtöbbször bizony nem azt hangoztatják, hogy a költészet minden emberhez szeretne szólni, mert van olyan mondanivaló, ami mindenkihez eljuthat, és van még annyi közös a társadalmunkban, hogy ugyanazt az alapvetőt szomjazzuk. Rasszizmus, kizsákmányolás, csalás, hazugság, üres ígéretek – ezek az alapklisék határozzák meg mindennapi életünket. A költészet ezzel szemben egy olyan nyugodt sarkot kínál nekünk, ahol még érezhetünk valami igazat, valami emberit. Arról nem is beszélve, hogy új horizontokat nyit számunkra, helyettünk mond ki dolgokat, fejleszti a szépérzékünket, gyarapítja szókincsünket. Persze lehet élni költészet nélkül, nem is kell mindenkinek feltétlenül verseket olvasnia. Meggyőződésem viszont, hogy az a társadalom, amelynek elitje olykor-olykor olvas verseket, nem tartja felesleges idő- és pénzpocsékolásnak a műfajt, vagy legalább nyitott a lelke a szépre, nos, az a társadalom másképp működik.