Mi történt veled, Wolfmother?

CSILLAG LAJOS

Volt ebben a zenekarban valami, amit csak úgy tudtunk megfogalmazni, hogy „bájos”. Igen, mert szerette mindenki, aki a hetvenes évek kirobbanóan energikus gitárszólamaiba szerelmes. A könnyen megjegyezhető szövegektől kezdve a dúdolható dallamokig. Az embert elfogja valamilyen nosztalgikus érzés, hogy bizony, volt abban a korban valami igazán nagyszerű, amiért még az olyan is oda kívánkozik, aki nem is élt akkoriban. A Wolfmother ritka jelenség volt. Első lemezükkel sokan nem tudtak mit kezdeni. Hiszen, ezeket a dallamokat már hallottam! Ott vannak a régi Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple és The Who lemezeim, ezek ugyanazok a szólamok!

Mindenki egyetértett abban, hogy amit hallunk, az csupán régi dalok leporolása, újrahasznosítása. Aki pedig fel volt háborodva, az még a „lopást” is megkockáztatta. Egyszóval mindenki tudta, hogy a zenekar frontembere, Andrew Stockdale nem pusztán ügyes gitáros, jó zeneszerző, karakteres hanggal megáldott énekes, hanem kiváló tolvaj is. Hiszen a mondás szerint, amelyet Picassótól eredeztetnek: „A jó művész másol, a nagy pedig lop.”

A második albumra négy évet kellett várniuk a rajongóknak. Időközben a frontember szélnek eresztette a zenekart. Már ekkor kezdett derengeni az éles szemű kritikusoknak, hogy a formáció nem más mint a fent említett úriember önmegvalósítása. Ennek persze megint csak láthatóak voltak a jó és rossz oldalai. Az albumon, amely a Cosmic Egg címet viselte, már sokkal több olyan dallam volt, amely egyedibbnek mondható. Ennek ellenére a második lemez már volt olyan népszerű, mint az előző.

Néhány hónapja különös eseményre lehettünk figyelmesek a zenekar honlapján. A készülő új lemez teljes hanganyagát ingyenesen elérhetővé tette számunkra a banda. Nagy volt az öröm, de ez a csoda szó szerint három napig tartott, mert a hanganyag, ahogy felbukkant a semmiből, úgy el is tűnt. Nem sokkal ezután Stockdale bejelentette, hogy a zenekar megszűnt. A már meglévő albumot pedig saját neve alatt adja ki. Hosszas huzavona után az album meg is jelent, immár Andrew Stockdale név alatt, Keep Moving címmel.

Lássuk, miben más az új lemez. Azok, akik a mennyiségre utaznak elégedettek lesznek, hiszen rengeteg dal került rá, amelyek igencsak változatosra sikeredtek műfajukat tekintve. Akad közöttük zúzós, torzított gitárral, pörgős dobritmusokkal, lüktető basszussal, az énekben pedig érezhető dühvel. Aztán valahol a lemez felénél az egész átvált vidám hangvételű, vagy épp lassú, countrys dallamokba. És talán az imént elsoroltak egyben a legnagyobb hiányosságai is a lemeznek.

Mindaz, ami idáig jellemző volt Stockdale szerzeményeire, (fülbemászó, dallamos), eltűnt az albumról. Ahogy haladunk előre, úgy válik az egész egyre felejthetőbbé, és az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy már nem is figyel oda, csupán háttérzeneként szól. Maradt persze az egykori Wolfmotherből is valami. Most már nem pusztán időutazásra invitál minket. A dalokban ezúttal is sok helyütt felcsendülnek ismerős dallamok, csak már nem a hetvenes évekből, hanem korunkból. Így könnyen lehet, hogy homlokukra csapnak majd a Kasabian, Jack White vagy épp Lenny Kravitz rajongói.

Félő, hogy az album nem hozza meg a várt sikert. Már több mint két hónap telt el megjelenése óta, és ha az ember szeretne mást is hallani a saját véleményén kívül, igen csak rá kell szánni az időt, míg a szaksajtóban talál valamit az egykori zenekarról, az új néven futó formációról, vagy egyáltalán bármiz Andrew Stockdale legújabb lemezéről. És ha akad is valami, az elfogult rajongás, vagy épp kiábrándult ítélkezés. Hallgatnak a rajongók, hallgatnak a kritikusok. Hallgat a Wolfmother.