Mi az a huszerett?

Fabó Tibor (Vargányai Gusztáv) és Molnár Xénia (Sárbogárdi Jolán) Dömötör Ede felvételeHa a szembenálló felek (Valóban szembenálló? Ha igen, milyen értékek, eszmék mentén? Mert ez az eddigi, nem ritkán kisszerű szócsatákban nem artikulálódott.) felek egyike nem élvezne „nehéztüzérségi” támogatást, üdvösnek is nevezhetnénk ezt a folyamatot, így viszont csak jelezni kívánjuk, ebben a légkörben nem lehet egyszerű a művészi munkára koncentrálni. De nem egészen másfél hét múlva már tudni fogjuk, az igazgatói posztra kiírt pályázatot ki nyerte. S hogy nyert-e általa a közönség...

Az Új Szó pénteki számában egy olvasói levél a színház válságáról beszél. Lényegesen nagyobb terjedelemben sem bizonyosan tudnánk eldönteni ennek igazságértékét, azonban vegyük észre: a kommunikáció terén a színház fejlődik, törekszik bemutatói medializálására. A premier előtti napon a nyitrai egyetemen tanító Keserű József szakszerű és közérthető pályaképet közölt Parti Nagy Lajosról, a Madách-bérlet napján pedig Varga Emesének a szerzővel készített interjúját olvashattuk. Nem is beszélve arról, hogy a színház plakátjai végre akkorák, mint egy plakát; rajtuk vasutas egyenruhában a Komáromban első főszerepét játszó Molnár Xénia, akinek csak látszólag van könnyű dolga az Ibusár című zenés-táncos huszerettben.

Huszerett. Nincs az a színházelméleti lexikon, amelyik ismerné ezt a műfajt. A zenés-táncos jelzőből arra következtethetünk, hogy létezhet nem zenés-táncos formája is. Ami a vélhetően etimonként szolgáló operett esetében elképzelhetetlen. Persze a drámai szöveg és a színpadi adaptáció ismeretében minden műfajelméleti fejtegetés álnaivitást tételez fel, hisz első olvasásra nyilvánvaló: a Jókai Színház közönségének nagy része által olyannyira szeretett operett paródiájával van dolgunk. Legalábbis Telihay Péter rendezői koncepciója ezt a megoldást választotta, bár a drámai szövegből ez nem következik egyenesen. A darab főhőse Sárbogárdi Jolán, az Isten háta mögötti Ibusár megállóhely jegypénztárosa, aki dilettáns (dráma)író is egyben. A Magyar Boldog című folyóiratnak küldözgeti írásait, melyekben teljesen hétköznapi, de elvetélt vágyai manifesztálódnak, romantikus formában, ám a szerkesztőségtől elutasító választ kap. ĺgy a kisszerű helyzetnek megfelelő megoldással él: eltorlaszolja a vasútállomás megafon-szobájának ajtaját, s a hangosbemondóba olvassa be operettje fináléját.

Parti Nagy Lajos azt nyilatkozza darabjáról, „hálás darab”. De vajon tényleg az? Parti Nagy színművei – különösen az Ibusár – „jelzős” színházi darabok. Brechtnek epikus, Derridának kegyetlen, Parti Nagynak pedig szövegszínháza van: sok nyelvi poén, illetve a nemzeti kánon erős pozíciót elfoglaló szövegeit alsóbb rendű mimetikus módba transzformáló szövegjátékainak finom hálózata csak többszöri olvasás után tárul fel teljességében. S erre a színpadon ugyebár nincs lehetőség. Másrészt Parti Nagy bizarr színiutasításokat ad: Jolán „egy lestrapált, kortalan, nagyjából negyven éves nő. Illetve húsz. Illetve hatvan.”, „Ringatózik a dalra mint egy sajt”, „Kívül-belül bajszos, agg közhuszár”, „Lestrapált, ötvenes férfi /.../, akinek a mosolya házi savó és bolti zsír”, „Elájul, mint egy kölnis demizson”. Ezek nyilván csupán olvasva poénok, de úgy nagyon. Viszont még ha a Királyi Shakespeare Társaság legelső színésznője omlik is össze a színpadon, egy átlagos nézőnek – legalábbis e sorok írójának – nem jutna eszébe a hasonlat: elájul, mint egy kölnis demizson. ĺgy ezeket a műhöz szorosan hozzátartozó, a szerzői attitűdöt érzékeltető nyelvi leleményeket el kell juttatni a befogadóhoz. Erre Telihay a metaszínházi formát találta a legalkalmasabbnak, melyhez Juraj Gráfel kétszintes, a darab során konstans, tehát többfunkciós teret készített, mely egyidejűleg Jolánék konyhája, az ibusári állomás pénztára, váróterme és megafon-szobája; s az operett helyszíne is. A teret a bepucolatlan, kopár, vörös téglafalak jól általánosítják, mintegy kontextualizálva a kisszerűséget, az egyes helyszínek tipikus berendezési tárgyai pedig egyénítik, így Gráfel választása sikeresnek mondható. A tér önmagában is beszédes, a megafon-szoba – Vargányai Guszti birodalma – és két jelenetet leszámítva kizárólag az operett helyszínéül szolgáló „rózsalugas” a pénztárfülke és Jolánék konyhája felett helyezkedik el.

Operett és vasútállomási pénztárfülke. A klasszikus operettről való gondolkodásunkban nehezen fér össze e két fogalom. Mivel a darabot eddig ötször játszották, így számításaink szerint legfeljebb 1700-an láthatták, a többi újságolvasó kedvéért oldjuk fel ezt a dichotómiát: Amália hercegkisasszony és gyámleány és a hamisítatlan Jókai-hőshöz, Baradlay Richárdhoz még nevében is hasonló Bajkhállóy Richard huszárkapitány románcát Sárbogárdi Jolán írja, Anyuska (Benes Ildikó) pedig narrátorrá lesz, mikor titokban olvassa Jolán füzeteit. S ebben a narrátori szerepben Benes Ildikó alakítása-felolvasása lényegesen halványabb, mint Jolán anyjaként. Ott nagyjában-egészében jól játssza az elnyűtt falusi öregasszonyt, melyet Dobis Márta kötényruhából, melegítőből és tornacipőből konstruált jelmeze is támogat; bár túlzó gesztusoktól nem tud mentes maradni. Molnár Xénia Sárbogárdi Jolánja egyenletesen jól megvalósított, korrekt, precíz alakítás. Már régebben, szegedi rendezéseit figyelve is feltűnt: Telihay jól vezeti színészeit. Molnár Xéniának minden gesztusa ki volt dolgozva, s ezeket végig pontosan csinálta. A negyedik jelenetben például a félhomályos pénztárfülkében, mikor vélhetően mindenki a lugasban zajló huszerettet figyelte, Molnár egy tollal olyan élvezettel piszkálta a fülét, mintha ő volna reflektorfényben. A darab szövegdrámai jellegéből adódóan Jolánnak több hosszú monológja van, ezeket is nagyon jól mondja. Molnár Xénia ügyes, s a magunk részéről még sok hasonló szerepet kívánunk neki.

Amáliának (Holocsy Kati f. h.), Jolán „operetthabokba” öltöztetett égi másának megformálása szinte egy „äh” sikkantásra redukálódik, ez olykor elég. A kisvárosi amorózót, a legszebb jegyvizsgálót, Kleisermann Mihályt, és Bajkhállóy Richard huszárkapitányt egyként Benkő Géza alakítja. Kleisermannként egy aktatáskányi szegfűvel remek önidézetet (önparódiát?) mutat be a János vitézből, mikor az Egy rózsaszál szebben beszélt énekli. Bajkhállóyként pontosan építi meg szerepét, s láthatólag élvezi is azt, a végeredmény inkább pozitív, de e sorok írójában némileg az az érzés maradt: Benk# ennél többre is képes volna... Fabó Tibor második főszerepét alakítja ebben az évadban, újra a hierarchia által vezető pozícióba helyezett, de egyéni sérelmein túllépni nem tudó férfi alakját, Vargányai Gusztáv állomásfőnököt. A színiutasításoktól eltérően nem tűnik ötvenesnek, s lestrapáltnak sem, nagyon is energikus; markáns, határozott gesztusokból építi meg szerepét, ez az este egy maradandó Fabó-alakítás emlékét hagyja a nézőben. Bár az operettszínpadon a részeg Vargányaiként nyújtott alakításában a sliccén kitűrt ing (?) talán hatásvadász, felesleges, ócska poén, de Talpighy gróf (Tóth Attila) „résen vagyok”-ja még inkább az. Tóth Attila a muszka kém szerepének megépítésekor szinte teljes egészében a János vitéz Jean-Paul Tatijának gesztusaival dolgozik, semmi nóvumot nem nyújt. Ráadásul ebben az évadban ez a harmadik olyan szerepe, ahol pojácát kell alakítania. Nem kéne őt beskatulyázni ebbe a szerepkörbe. Pőthe István Ferenc Józsefhez hasonló Léopold főhercege egy gesztusra redukálódik.

Örvendetes, hogy a huszárok a János vitéz óta sokat fejlődtek, a bevonulásuk a végső csata után, amint „lassítva” előgomolyognak a füstből, akár jónak is mondható; bár a koreográfia mintha ismételné önmagát.

Szemernyi kétség ugyan maradt e sorok írójában: Parti Nagy szövegéből ugyanis nem következik, hogy a Jolán által írt operett operettparódia volna, csupán egy dilettáns író rossz operettje. De Telihay koncepciója védhető, így a problémafelvetés megmarad elméleti szinten, a néző pedig egy kellemes – de az írásunkban helyhiány miatt ki nem domborított látens tragikum miatt könynyednek egyáltalán nem nevezhető – színházi este emlékével távozik.