Mézeshetek, keserű történettel

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Jan Hřebejk a cseh mozi kétség kívül legtermékenyebb alkotója. Első filmjét, a Süvölvényéveket 1993-ban rendezte. Legnagyobb sikerét a Kuckókkal érte el 1999-ben. De még ugyanabban az évben az Élet mindenáron is moziba került, s ezután tartotta a leghosszabb szünetet két film között. A Pupendo – Irány a tenger! ugyanis 2003-ban készült. Onnantól fogva azonban minden évben új filmmel lépett közönség elé, amit cseh kritikusai nehezen tudnak megemészteni. Friss művével, a Mézeshetekkel Karlovy Vary idei fesztiválján a nemzetközi zsűri döntése alapján a legjobb rendezés díját nyerte el.

Esküvői szertartással indul a film. Ragyog az ifjú pár, boldog a násznép. Harminc körüli fiatalember sétál be a templomba, alaposan szemrevételezi a párt, legfőképp a vőlegényt. Később már a menyegzőn látjuk viszont – hívatlan vendégként. Jó ideig nem társalog senkivel, aztán ha kérdezik, kihez tartozik, a vőlegényre hivatkozik. Régi barát, jó ismerős, állítja nem túl meggyőzően, miközben egyre titokzatosabbnak, feszültebbnek tűnik. És veszélyesnek, ellenszenvesnek is. Kezéből az urnát a vőlegény tépi ki, s hajítja el jó messzire. Addigra kiderül: kellemetlen eseménnyel hozakodott elő a múltból. Tízegynéhány évvel ezelőtt a mostani vőlegény öngyilkosságba kergetett egy fiút, akit „az idegen” olyan nagyon szeretett. És most jött el a számonkérés ideje. Attól a perctől fogva, hogy a vőlegényben felismerte egykori szerelme legnagyobb ellenségét, aki mássága miatt szívatta, gyötörte, sőt gyakran meg is kínozta a fiút, annak végzetes tettéről viszont semmit sem tud, szemébe akarja vágni az igazat. S mivel tőle nem kap rá lehetőséget, a menyasszonynak tálal ki mindent.

Anna Geislerová, Stanislav Majer és Jiří Černý játssza e súlyos lélektani dráma főszerepét, s mind a hárman felkavaró alakítást nyújtanak.

„Minden filmünknek valós alapja van, aztán egy kicsit elrugaszkodunk attól, amit az élet írt – avat be közös alkotói műhelyükbe Petr Jarchovský. – Most viszont mindent úgy hagytam, ahogy eredetiben történt. Nekem ezt a szörnyű esetet évekkel ezelőtt egy barátom mesélte el, és minél jobban felfedte a részleteket, annál nagyobb volt a döbbenetem. Fiatal filmesek között hogyan eshet meg ilyen, csodálkoztam. Évekig hordoztam magamban a történetet. Tavaly pedig úgy éreztem: eljött az ideje, hogy megírjam.”

„Tőlem sokszor megkérdezték már, hogy láttam-e Thomas Vinterberg filmjét, a Születésnapot – veszi át a szót Jan Hřebejk. – Ott az apa követ el megbocsáthatatlan bűnt a fiával szemben. Állítólag hasonlít a két film, Vinterbergé és az enyém, pedig esküszöm, egyetlen percet sem láttam belőle. Nálam a vőlegény a fő bűnös, akit egyáltalán nem furdal a lelkiismeret, hiszen ő egészen idáig abban a tudatban élt, hogy semmi végzetesnek nem volt az előidézője. Fiatalok voltak, hülyéskedtek, sokat megengedtek maguknak, mondja. De hogy mennyit, hogy meddig feszítette a húrt, és az mikor pattant el, arról halvány sejtelme sincs. Más volt az erkölcsi normája, nem húzott meg morális határokat.”

Jan Hřebejk úgy véli: külföldi kollégái pusztán az érdekesség kedvéért szívesen emelik be filmjeikbe a perverzitást. Ő ezt szándékosan kerüli, új filmjében is a megalázott fiú oldalán áll.

„Ugyanaz a probléma, mint az én filmemben, Bergmannál is megjelent egyszer. Ezt nem azért mondom, hogy szándékosan az ő példáját követtem, hanem mert ahogy Erland Josephson felveti ezt a kérdést Liv Ulmannank, és ahogy ezt részletesen megtárgyalják, számomra példamutató és meghatóan emberi. Bevallom, akkor is Bergmanra gondoltam, amikor Jiří Černý monológját vettük fel a Mézeshetekben. Azt a részt, amikor felolvassa barátja búcsúlevelét a filmbeli menyasszonynak, Aňa Geislerovának. Tizenkét perces monológ ez, amelyet Aňa egyetlen szó nélkül hallgat végig úgy, hogy a férfi arcáról olvassa le mindazt, amiről a levél szól. Jiří Černý számára is hatalmas feladat volt ez. A kamera hat percig egészen közelről mutatja őt, és nincs egyetlen üres pillanata sem. Köszönhető mindez Petr Jarchovský forgatókönyvének is. Az ő szövegei mindig életszerűek. Nagyon szeretem azt a jelenetet is, amikor az újdonsült pár vitája veszekedésbe torkoll. Eleinte csak idegesítő, ahogy egymásnak feszülnek, aztán egyre fájóbb, ahogy társalognak, a végén pedig már elviselhetetlen. Erős íve van a dialógnak, zseniális megoldással jut el a csúcsra. A jó film alapja a közös nyelv. Közös nyelv a színészekkel, az operatőrrel, a forgatókönyvíróval. Milos Forman mesélte egyszer, hogy már hetek óta dolgozott a Goya kísértetei spanyol operatőrével, és még mindig nem vette biztosra, hogy egy nyelvet beszélnek. Időbe telt, míg egymásra hangolódtak, onnantól fogva aztán végig remekül dolgoztak. Én szerencsés helyzetben vagyok. Én az operatőrömmel és a forgatókönyvírómmal is egy nyelvet beszélek. De mi már szavak nélkül is értjük egymást.”