Metafizika a küszöbön

„Az érzelmi kimerültség már a nyelvünket is megfertőzte, a mai versnyelv önmozgása egyre egyfajta kozmikus spleen irányába alakítja, korrigálja a mű-tervet.”Dömötör Ede felvétele Ilyenkor, az új esztendő elején megérint bennünket az egyébként láthatatlan és megfoghatatlan múló idő. Az elégikus hangulatokra, nosztalgiára nemigen fogékony mai költő hogyan lépi át ezt a bizonyos küszöböt?

A mai költő szégyelli az érzelmeit. Versben sohasem szomorú és sohasem vidám, nem szerelmes és nem csalódott, nem ír elégiát az idő múlásáról, s nem ír rapszódiát a szerelmi és egyéb csalódásairól. Úgy tűnik, a mai költőben elmosódnak az érzelmi határok, valami örök androgün semlegességben, érzelmi időtlenségben él. S mivel az „időküszöbök” megélése kimondottan érzelmi tevékenység, egyszerűen nem vesz tudomást a küszöbökről. Más szóval a modern és posztmodern költészetben nehezen lehet elképzelni az olyanfajta petőfis vagy Arany János-os verscímeket, mint Az év végén vagy az Új esztendő napján. Én azért mindenesetre írtam egy verset a 2001-es év utolsó napjaiban, kifejezetten század végi és század eleji hangulatokat akartam a tengelyébe tenni, s végül mégis az lett a címe, hogy Héra és Zeusz veszekszik, s a mélyebb jelentéssíkjaiból valami olyasmi került elő, hogy az ég és föld között megszűnőben van a termékeny ellentét, a vonzás, hogy az élet akarása az emberben és a világban gyengülni látszik. Azaz az érzelmi kimerültség már a nyelvünket is megfertőzte, a mai versnyelv önmozgása egyre egyfajta kozmikus spleen irányába alakítja, korrigálja a mű-tervet.Mi valamikor még úgy tanultuk, hogy a lírai költő az érzelmeivel azonosítja magát. Az érzelemhiányos vers mennyire költészet még? Másként teszem fel a kérdést: a 21. században milyen lesz a vers? Vagy talán egyenesen azt kellene kérdeznem, hogy a most kezdődő század későbbi szakaszaiban lesz-e még egyáltalán költészet?

Jós természetesen nem vagyok, nem tudhatom, ötven-száz év múlva milyen lesz a vers. Egy biztos: egyfajta objektivizálódási folyamat a költészetben már a század első negyedében, Rilke ún. fenomenológiai tárgyiasságával s az avantgárddal elkezdődött. Ezt a folyamatot viszi a posztmodern vers ad absurdum, mikor a teoretikusai azt mondják, hogy nem a költő írja a verset, hanem a nyelv, s hogy alkotó mint olyan tulajdonképpen nincs is, csak kombinátorok vannak. Nekem erről persze különbejáratú véleményem van. Szerintem a verset a nyelv csak külsőleg formálja, de belsőleg éppen az alkotó hiányától formálódik. Nem akarok itt filozófiai fejtegetésekbe bonyolódni, de pontosan azóta, amióta az előbb említett objektivizálódási folyamat elkezdődött, nagyon komoly elméletek szólnak arról, hogy a művészetben megvalósuló emberi metafizika éppen a szakrális hiány világi ellensúlya, hogy a filozófia által a küszöbre kitett metafizikát éppen a vers találja meg és hozza vissza a társadalomba. Érthetőbben: a vers a felületen, a különböző formákban az érzelmek és az azzal összefüggő értékek pusztulását, hiányát mondja, mégis elsősorban az által formálódik, ami nincs, illetve csak lehetséges emberi metafizikaként, emberi lényegként van jelen a versben. Még érthetőbben s kicsit már vulgarizálva a dolgot: a vers a rejtett és tulajdonképpen megfoghatatlan, mert csak az alkotásban létező alkotó szubjektum keresése.

A kérdés ezek után az, hogy mit szól mindehhez maga a vers, hogy lehet-e még – ennyi elmélettel terhelve – verset olvasni, élvezni? Az új esztendő küszöbétől, az óesztendő elégiájától, az érzelmektől indítottuk el a beszélgetésünket, még egyszer felteszem a kérdést: hogy érinti meg Tőzsér Árpádot a múló idő élménye? Arany Jánost emlegette az előbb: ha jól számolok, ön az Őszikék Arany Jánosát már egy évvel túlélte. Lesznek-e az ön 66 évének élményéből „őszikék”?

Mostanában az irodalmi sajtó egyre gyakrabban emlegeti a koromat. Úgy látszik, az irodalmunknak szüksége van egy ügyeletes „öregre”, kineveztek hát engem. Pedig ugye az emberi életkor nagyon relatív dolog. Arany a halála előtt, a maga 65 évével valóban aggastyán volt, s ilyenféleképpen már én is írhatnám akár az „őszikéimet” is, de Goethe 74 évesen kérte meg a 19 éves Ulrike von Lewetzowot, Jókai meg, amint tudjuk, hajszálra ugyanannyi idős korában nemcsak megkérte, hanem feleségül is vette a 20 éves Nagy Bellát. Az egyik 83 évet élt, a másik egy híján 80-at. Ezekhez a virgonc örökifjakhoz képest én a szerény 66 évemmel akár fiatal, sőt kezdő költőnek is érezhetném magamat. De félre a tréfával: az Őszikék a múlt-jelen-jövő körforgásának a kesernyés, önironikus tudomásul vétele, a belenyugvás költészete. A mai költőtől ez a belenyugvás valóban idegen, idegen tőlem is, de az irónia nyelvén tudomásul vett „örök visszatérés mítosza” (Eliade) egyáltalán nem az. Csak minden a felszíni pusztulás, értékfinitizmus mögé van rejtve, mint az előbb fejtegetett világi metafizika.