Mesélnek az Esterházyak ékszerei

Násfák, láncok, boglárok, fülbevalók, gyűrűk, csatok, forgók, karkötők – valamennyi remekbe készült, káprázatos darab. Viselőik bizonyára gyönyörködtek bennük, de ez csak az egyik funkciójuk volt. A másik a reprezentáció, a hatalom és a vele járó gazdagság demonstrálása a külvilág felé. Volt egy harmadik is: a könnyen szállítható, elrejthető, gyorsan pénzzé tehető ékszerek egyfajta életbiztosításként szolgáltak. Ezért nem garasoskodtak az Esterházyak soha, ha a megszerzésükről volt szó.

A kiállítás rendezőinek arra is volt gondjuk, hogy bemutassák, hogyan hordták a korabeli hölgyek és urak ezeket a drágaságokat. Az Esterházy ősök egész alakos portréin a piktor gyakran az arcnál is nagyobb gonddal örökítette meg az ékszereket, épp azokat, amelyek a tárlókban csillognak. A kor kedvelt ékszere, a násfa minden női portrén megtalálható. Talán azért volt annyira népszerű, mert lehetőséget adott a variálásra, további ékszereket tudtak hozzájuk kapcsolni, rájuk függeszteni. A másik kedvenc a gyöngy volt. A mai szemlélő elképed a nők ruháját díszítő gyöngyök sokaságán. Felfűzve, tömött sorokban tekerték a derekukra vastag öv gyanánt, vagy sujtásként rögzítették a ruha felső részére. Drágakövekkel telehintett, madártollakat formázó, fantasztikus fejdíszek, gyöngyös hajpántok, diadémok egészítették ki az ünnepi öltözéket. A fejdíszre olykor még egy „reszkető” is került: egy tűre applikált, ékköves bross, amely minden lépésnél megrezdült, felszikrázott, biztosítva előkelő tulajdonosának az őt megillető figyelmet.

Ez volt az a kor, amikor az Esterházy családnak egyszerre négy ifjú tagja halt hősi halált a törökkel vívott vezekényi csatában. Ha azt gondolnánk, hogy a marcona hadfik megvetették a csillogást, elég egy pillantást vetni a tárlókra és a fölöttük függő férfiportrékra, hogy belássuk tévedésünket. Az urak díszruháin a gyöngyös hímzés, arany-ezüst paszomány, gyémántgomb, ékkövekkel díszített csat, öv legalább annyiba került, mint a hölgyek cifra toalettjei. Még „fejdíszük” is volt: kalpagjukon, süvegükön ékköves forgót viseltek, amelyen gyöngyök és drágakövek függtek. Ezeknek ugyanaz volt a feladatuk, mint a hölgyek „reszketőinek”.

A kiállításon az ékszerek mellett ott látható aprólékos műgonddal megrajzolt tervük is. Olyan pontosak, mint egy fénykép, segítségükkel könynyen azonosíthatták az egyes darabokat. Ez történt nemrég is, amikor a fraknói vár raktárából előkerült egy ékköveitől már megfosztott reszketőbross. Hogy beazonosítsák, összevetették a Nemzeti Levéltárban őrzött ékszerrajzokkal és a fraknói Esterházy-ősgaléria nőportréival. Így derült fény a tulajdonosára, Thököly Máriára, Esterházy I. Pál sógornőjére. Épp Pál herceg volt az, aki rengeteget költött ékszerekre. Második feleségének, a nála 24 évvel fiatalabb Thököly Évának 30 ezer forint értékűt ajándékozott, ami akkor roppant összegnek számított, mégsem tette boldoggá. Akadt viszont olyan Esterházy, akinek épp egy ékszer hozta meg a boldogságot. Miklós nádort egy szép özvegy által neki felajánlott gyűrű vitte arra az elhatározásra, hogy elvegye a tulajdonosát, Dersffy Orsolyát, akivel aztán nagyon boldog házasságban élt.

A vásárolt ékszerek egy része szigorúan lajstromozva a hercegi család fraknói várának kincstárába került. Innen ünnepélyes alkalmakra a családtagok kölcsönvehették őket, de használat után vissza kellett szolgáltatniuk. Pál herceg, hogy megakadályozza esetleges elidegenítésüket, a végrendeletében így rendelkezett: „...a hitbizomány házi klenódiumainak hagyom mindazon ékszereket, melyek a fraknói kincstárban találhatók.” Bölcs döntés volt, mert így legalább mi is láthatjuk őket. (vk)