„Mert mi a név?”

Most biztos sokan arra gondolnak, hogy ilyen névvel hogyan lehet valaki magyar író. Nos, pont ez az alapdilemma: Andor végre eléri, hogy kiadják első könyvét, de a kiadó szerkesztője azt javasolja, válasszon magyarosabban hangzó művésznevet az echte szlovák helyett. Nem tudjuk meg, mi ez a vezetéknév, viszont egyből világos, hogy önéletrajzi ihletésű történettel állunk szemben. 

Andor egyébként olyan, mint bármelyik ötvenes férfi: „rendes” szakmája van, ami nem álmai netovábbja, de azért elégedett vele. Felesége remek rakott krumplit tud csinálni, és van két macskája is (egy benti és egy kinti). Aztán egyszer csak elkezd regényt írni és filozófusokat olvasni. 

„Estétől másik életét élte. A titkost, csupa álomból és illúzióból összetákolt elefántcsonttoronyban. Napközben tette a dolgát, szinte mechanikus lendülettel görgetve a mókuskereket, ám este, félretéve gürcölő életét, átment művészbe. Nála így jelentkezett a kapuzárási válság: nem puccos motorkerékpárt vásárolt magának, s nem cserélte le fonnyadásnak induló feleségét csitrilányra, akivel büszkélkedhet a motorostalálkozókon. Ő írni kezdett, szinte mániákus elhivatottsággal.” 

Nagyapja versei is a kezébe kerülnek, és innentől két szálon fut a történet: megismerjük Gyedót, azaz Rudót, a Nem tudom a nevem másik főszereplőjét. A húszas évek végén járunk, szlovák hősünk a kismagyari Pálffy gróf sofőrjévé szegődik, akivel magyarul beszél, de utálja ezt a nyelvet – annak ellenére, hogy később verseket is ír magyarul, és magyar lányt vesz feleségül. 

Andor kíváncsi, mi idézte elő nagyapjánál ezt a zsigeri magyarellenességet. Nem is kell sokáig kutatnia: Rudo gyermekként szenvedte el a magyarizációt. „Trencsénteplára is idegen tanárok érkeztek, akik szlovákul alig beszéltek. A diákok meg magyarul nem. Pedig nekik mégis muszáj volt. A végén már a hittant is magyarul követelték tőlük. Ha nem jól feleltek az órákon a tanító úr szerint – ami előfordult, már csak a közös nyelv hiánya miatt is –, nem maradt el a büntetés. Az egyik legdurvább sem, amikor a diáknak egy táblát akasztottak a nyakába, úgy kellett hazamennie. És másnap reggel táblástul visszaballagni az iskolába. A tábla nem volt túlságosan nehéz, papundekliből készült, mástól nyomasztott, rajta nagy, feltűnő, kézzel odamázolt betűkkel ez állt: tót ökör.” 

Ez a megaláztatás mély nyomot hagy Rudóban, és édesapja szavai is végig ott csengnek a fülében: „Egyszer kitavaszodik. Te még megérheted.” Elhatározza, hogy harcolni fog a szlovákság felemelkedéséért. 

Ez a harc úgy kezdődik, hogy a grófi sofőr hazafias cikkeket kezd írni álnéven egy szlovák újságba, aztán amikor lebukik és a magyar gróf kirúgja, állományba veszik őt a lapnál. Aztán eljut pályája csúcsára: a Tiso-féle szlovák állam berlini sajtóattaséja lesz. Berlinben éli át a második világháborút, ott is az a dolga, hogy saját nemzetét minél jobb színben tüntesse fel. Andor, az unoka elkezd azon töprengni, hogy vajon mennyit tudhatott Rudo a holokausztról, a haláltáborokról, és mennyit tudhattak minderről az egyszerű németek. Arra a következtetésre jut, hogy bizony mindenki tudott mindent, vagy legalábbis sejtették, mi folyik, hiszen egymás után tűntek el a szomszédaik. De működött az emberekben egyfajta védekező mechanizmus – saját lelki békéjük érdekében önmagukat is becsapták. (Ismerős a hozzáállás, ugye?) 

A szerző illusztris példákkal támasztja alá a filozófiai mélységű témákat: ott vagyunk Rudóval egy nagygyűlésen, tanúi lehetünk, ahogy Goebbels fanatizálja a tömeget, végighallgatjuk, ahogy Andor vitázik szlovák kollégájával identitásról, nemzeti büszkeségről, őseink örökségéről. Sok baja van az örökül kapott névvel, ez a téma folyamatosan visszatér. Zavarja, hogy nem írhatja rá a becsületes nevét első könyvének borítójára, „merthogy az ő neve szlovák, közben meg magyar író szeretne lenni. De hogyan lehet olyan névvel élni, ami nem a tiéd? /.../ Andor hirtelenében nem is tudott választ adni, miért ragaszkodik olyannyira a nevéhez, Gyedó hagyatékához. Mert mi a név? Csak arra szolgál, hogy megkülönböztessük egymást? Akit mondjuk Tóthnak hívnak, annak egykor csakugyan szlovák felmenői voltak? Valószínűleg igen, de a téma tudorai úgy mondják: lehet, hogy csak rokonszenvvel viseltettek vagy barátkoztak az ilyen nemzetiségű embertársaikkal. Így vagy úgy, a neveket generációk hordozták, tekintélyt, tartást adva viselőiknek, vagy éppen ellenkezőleg, befeketítették, szégyent hozva rájuk. S ha így van, akkor változtassunk rajta? Andor elhatározta, hogy ő kitart vezetékneve mellett, bármi derül is ki előző viselőiről.”

Nos, a nagyapáról kiderül egy s más, de minden lépése indokoltnak, védhetőnek tűnik, ő maga pedig a körülmények áldozatának tekinthető, hiszen végig csakis a szlovákság jogaiért küzd, amely nemzetnek sokáig nem volt lehetősége, hogy kultúráját kiteljesítse. A huszadik század történelmének viharában Gyedó jó cselekedeteiből bűncselekmények, lelkesítő szavaiból uszítás lesz. 

Az unoka eközben folyamatosan vitázik szlovák kollégájával történelemről, politikáról, lelkiismeretről – de leginkább az előbbiről. Az érvek és ellenérvek csatája egyfajta tézisregénnyé teszi a kötetet, de a szerzőnek nyilván edukatív szándéka is volt, mert az írói álnevektől a Kárpát-medencei népek eredetén át a náci propaganda működési mechanizmusáig sok mindenről szó esik. 

Hazai magyar szépirodalmi műben én még nem találkoztam ilyen érdekes perspektívával, ilyen logikus levezetésekkel. Ez a regény nagyot robbanhat – feltéve, hogy egyáltalán meghallja még valaki az ilyen jellegű detonációt tájainkon. 

A kötet bemutatója szeptember 24-én, csütörtökön 19 órától lesz a somorjai Mozi Klubban, ahol a szerzővel Csanda Gábor szerkesztő beszélget, a zenét pedig Strieženec Alex zenekara, a Deja Vu szolgáltatja. 

Strieženec Alex: Nem tudom a nevem, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2020, 252 oldal.