Megkísértett nők – kísértő férfiak

Van benne valami szappanoperaszerű, amennyiben nem törekszik ún. magas művészeti megoldásokra. Nem áttételekben beszél, hanem egy az egyben tálal, semmi stilisztikai plusz, vagy csak minimum, mintha csak Isaura mondaná Alvarónak vagy Leonciónak. Ez a cseh komédia nem írja le hosszan a kamerával a környezetet, és nem hagyja hosszan mélázni benne a szereplőket, amiként Valuska János andalog Tarr Béla Werckmeister harmóniákjában, hanem tömör megfogalmazásban beszélteti, tépelődés nélkül cselekedteti a szereplőket. (A Werckmeister harmóniák kedvenc Tarr Béla-filmem.) A Megkísértett nők (Ženy v pokušení) című cseh vígjátéknak nincsenek mély csendjei, amiként Bergman Suttogások és sikolyok című drámájának; a cseh opus minden jelenete cselekménytől hangos, sokszor már harsány. Nem húz le szürke esővel zuhogó depresszióval, teli van napfényes energiával, még ha nem is mindig vidám az, amit látunk – van olyan jelenete e vígjátéknak, amikor nem a kacagástól indulnak meg a könnycsatornák. Ám a vígjáték forgatókönyvírójaként és rendezőjeként Jiří Vejdělek még a legkomolyabb helyzetet is tudja humorral, iróniával, mértékletes szarkazmussal tálalni.

Ez a fajta ironikus-szarkasztikus távolságtartás jellemzi a film leginkább szívfacsaró jelenetét is – amely a mozit szinte közös orrfúvásos performansszá változtatta a sajtóvetítésen –, amikor az elhunyt főhős, Vilma (Eliška Balzerová) mielőtt betolnák a krematórium kemencéjébe, a ravatalon megelevenedik, és utolsó tanácsokkal látja el a lányát – természetesen ez csak egy képzelet-jelenet, eléggé a giccs határán egyensúlyozgatva. A sajtóvetítést követően Eliška Balzerovától megkérdezték, nem volt-e kellemetlen a koporsóban feküdni. „Ellenkezőleg – mondta a színésznő –, a nevetést volt nehéz visszatartani.” A jelenetet ugyanis – magyarázta aztán – nem műteremben, hanem valódi krematóriumban vették fel. Az alkalmazottat, aki a koporsót tologatta, Andělnek (Angyal) hívták, és a beállítások során fesztelenséget váltott ki, mikor „pán Andělt” utasították. „A hamvasztóba viszont mát nem a pán Anděl, hanem a Windows küldi a koporsót” – egészítette ki az elmondottakat a rendező.
Ilyenféle hangulat, alapállás, rendezői-alkotói attitűd jellemzi a filmet: a komolyat se komolyan mondja, a rosszban is meglátja a jót. Nem belevisz a helyzetbe, hanem távolságtartással felülnézetből láttatja, nem átéltet, hanem átláttat: s mindezzel nagyszerűen szórakoztat. Méltó párja az előző Vejdělek-opusnak, a Társasutazásnak, amely ugyancsak valós élethelyzetekbe állított gyarlóságokról anekdotáz úgy, hogy tanulságosan szórakoztat.

A Megkísértett nők három nőről szól. A negyvenes éveiben járó Helenáról (Lenka Vlasáková), aki huszonhárom évig kitartott egy férfi mellett, egészen addig, míg a férj félre nem lépett egy néger nővel. S bár pszichológus, és fő területe a párkapcsolati tanácsadás, saját érzelmi válságát nem képes lélektantudása szerint kezelni. A húszévesek nemzedékét képviseli a lánya, Laura (Veronika Kubařová), aki olyan megrögzött környezetvédő, hogy ha a barátja bánatában felakasztaná magát egy fára, elsőként a fa sorsa aggasztaná, hogy nem volt-e védett. Végül a hab a tortán Vilma, az anya és nagyanya, aki nagykanállal fogyasztotta a férfiakat, egész archívumot épített ki szerelmi naplóiból, amelyekben részletesen leírta, ki milyen mérettel ostromolta és vette be. Helena a drámai vonal, Vilma, az egykori, mostanra elfelejtett színésznő figurája a komikus véna – bár megnyilvánulásai helyenként eltúlzottak. Laura pedig valahol kettőjük között lavíroz, keresi a köztes, de intenzív utat. Egy azonban közös bennük: a férfiak részéről érkező kísértés elől egyikük se szívesen térne ki. S érkezik is a kísértés több férfi személyében. A kísértés legvágyottabb „tárgya” azonban a szolid, szelíd, kisfiúsan angyali Jakub (Vojtěch Dyk), aki alig férfi ugyan, de ennivalóan bájos, s adakozóan hagyja is, hogy jóízűen falatozzanak belőle a nők, korhatár nélkül!

Jiří Vejdělek új opusa férfiaktól megkísértett nőkről és nőket megkísértő férfiakról szóló női film. Amely azonban férfi szemmel is igaz, valódi gyöngyszeme a komédiázásnak. Különösen, hogy a történetét egy férfi álmodta vászonra. A fiatal cseh rendező elmondta a pozsonyi sajtótájékoztatón, hogy azért ismeri ilyen jól a nőket (ahogy a film tanúbizonyságot is tesz róla), mivel nők között nőtt fel, két nővére van, s anyai részről több nagynénje. S mint mondta, azért tűnhetnek olyan valószerűnek a kellemetlen szerelmi bonyodalmak, mert megélte.

Vejdělek filmesként a férfiakat sem szeretné cserben hagyni: tervezi, hogy filmbe foglalja őket is. Szándéka szerint az azonban nem a megkísértésükről, hanem a reményeikről fog szólni.
Addig is nézzük a nőket, ámuljunk a megkísértéseken, hogy kiderüljön, miért szállítják ki a teherautónyi tűsarkút, torokszorítóan hatásos zárójelenetben.