Meghalt Lou Reed, a rockzene egyik ikonja

JUHÁSZ KATALIN

Személyes hangot kell megütnöm, mert Lou Reed komoly hatással volt zenei ízlésemre. Ha nem ismerném behatóan a munkásságát, másképp gondolkodnék a rockzenéről. Természetesen én is a Walk on the Wild Side-ot hallottam tőle először, hiszen ez a dal csinált belőle világsztárt. A Velvet Underground lemezeit csak ezután cserkésztem be, komoly munkával – a 80-as években egy szlovákiai kisvárosban akár politikai kellemetlenség is lehetett volna belőle. A rövid ideig működő New York-i zenekar három lemezt adott ki, ezekből kettőt sikerült megszereznem „az átkosban”, a harmadikat jóval később, már a „letöltős” korszakban.

Amit Lou Reed csinál(t), az szürreális, hipnotikus, katartikus volt számomra. A minimalista gitártémák, a jellegzetesen nyers hangzás, a már-már naturalistán szókimondó dalszövegek és az a kántálós énekstílus, ami közelebb áll a beszédhez, mint az énekhez (épp ezért sokkal erősebben hat az agyra, mint az érzelmekre), kezdettől fogva lebilincselt.

Lou Reed már életében legendává vált, és úgy szivárgott át az undergroundból a mainstreambe, hogy az egy percig sem tűnt üzleti fogásnak. Hadd soroljam fel azt a négy szólólemezét, amelyek megváltoztatták az életemet: az 1973-as Berlin, az 1989-es New York, a John Cale-lel közösen készített, Andy Warhol előtt tisztelgő remekmű, a Songs for Drella (1990), és az 1992-es Magic and Loss. Ha száműznének egy lakatlan szigetre húsz lemezzel, ezeket mindenképp beválogatnám a túlélőcsomagba.

Lou Reed a történetmondás mestere volt, pár cinikus mondatban fogalmazott meg emberi sorsokat, egy-egy hangsúlyos gitárakkorddal megtámasztva a mondanivalót. Nem kellett több, így is hatottak a művei. „A vallásom legfontosabb része a gitározás” – mondta egy interjúban. Aztán elvette feleségül másik nagy kedvencemet, az énekes-zeneszerző, multimédia- és performanszművészt, Laurie Andersont. Leállt a drogokkal és az alkohollal, vegetariánus lett, a 90-es évek második felétől már szinte csak zöldségeken élt. Szervezete azonban alaposan megsínylette az előző évtizedeket. Több komoly betegség után idén májusban májátültetésen esett át, ami után optimista szellemben üzent a rajongóknak: újjászületett, komoly tervei vannak, mielőbb színpadra akar állni és új dalokat írni. Ezekre a dalokra azonban már nem volt ideje. Utolsó lemeze, a Metallicával közös Lulu (2011) sokaknak nagyon bejött. A kívánt sokkhatást nálam is elérte. Ismét csak megállapítottam, hogy Lou Reed igazi meglepetésember, kiszámíthatatlan és megfejthetetlen, sosem lehet tudni, mivel rukkol elő legközelebb. Most ezzel rukkolt elő. Vasárnap este, 71 éves korában meghalt. Hétfőre pedig halhatatlan lett.

A világsajtó róla áradozik, a Rolling Stone magazintól az al-Dzsazíra hírtelevízióig. Jelentőségét Bob Dylanéhez és John Lennonéhoz hasonlítják. Zenészek, filmsztárok magasztalják az égig. Ez persze már a showbiznisz része, az viszont tény, hogy Lou Reed hatására sokan ragadtak gitárt, mert rájöttek, hogy a rockzene komoly gondolatok megfogalmazására és célba juttatására is alkalmas.

Tavaly nyáron, 70 évesen – először és utoljára – nálunk is fellépett. A trencséni Pohoda fesztiválon a közönség háromnegyede huszonévesekből állt. Alig akarták leengedni a színpadról. Biztos, hogy még nagyon sokáig velünk lesz. A rockzenére gyakorolt hatása felmérhetetlen. Szerintem hosszú évekbe telik, amíg felfogjuk, hogy Lou Reed már nincs köztünk.