Meghalt Brogyányi Judit

Életének 58. évében, hosszú, 15 évig példás tartással viselt gyógyíthatatlan betegség után elhunyt Brogyányi Judit Madách-díjas műfordító, szerkesztő, lapunk kulturális rovatának volt munkatársa. Temetése – az elhunyt végakarata szerint – szűk családi körben lesz.

Kassán született és ott érettségizett. Pozsonyban a Komenský Egyetemen végzett magyar-német szakon. Már ekkor megjelentek recenziói a szlovákiai magyar lapokban. Később alapvetően műfordítással foglalkozott. Cseh klasszikusokat szólaltatott meg magyarul: például a középkori Mitrovicei Vratislav Vencel viszontagságait, amelynek magyar szövegét annak idején Illés Endre méltatta. Vladimír Ferkónak a szlovák drótosokról írt Volt egyszer egy mesterség című monográfiájának a magyarra ültetéséért kapta meg a Madách-díjat. Peter Karvaš még a Husák-éra cenzúrájának tilalma miatt nem jelenhetett meg az akkori Csehszlovákiában, nem kerülhetett színpadra Pozsonyban sem, amikor Brogyányi Judit fordításában Kazimir Károly a budapesti Thália Színházban bemutatta a Gyönyörök kedden éjfél után című szatíráját. Magyarra ültette Ladislav Novomeský, Miroslav Kusý tanulmányait. Sok kiadást ért meg Štefan Holčík Pozsonyi koronázási ünnepségek című művének magyar szövege. Műhelyinterjúkat készített magyarországi lapok számára még az úgy nevezett „átkosban” olyan szlovákiai írókkal, akik nem vagy alig szólalhattak meg itthon. Például Grendel Lajossal, Rudolf Chmellel, Karol Wlachovskýval.

A rendszerváltás előtt és néhány évvel utána lapunk kulturális rovatának munkatársa volt. Kiváló szervezőmunkájával, míves kritikáival, eleven stílusú, szellemes interjúival vívott ki a szerkesztőségben és a hazai magyar kulturális életben is szakmai rangot. Ő volt az egyik ötletgazdája az Új Szó máig megjelenő, Gondolat című mellékletének, amelyet a hazai és a Kárpát-medencében élő magyarság, továbbá a közép-európai nemzetek fórumának álmodott meg. Ameddig az egészsége engedte, elsősorban színvonalas kéziratok szervezésével igyekezett valóra váltani elképzeléseit.

Bájos, egészen életének utolsó időszakáig jó kedélyű kolléga volt. Szenvedéseit bölcsen és eredményesen palástolta. Csak a legközelebbi hozzátartozói és barátai észlelték, hogy Jutka halkabb, borongósabb a természete, mint ahogy azt megszokták. Tizenöt évig aggódtunk érte, ugyanennyi ideig csodáltuk hősies magatartását. Dacolását a gyilkos kórral. Amely tegnap sajnos, mégis legyőzte őt. De emlékét, szellemiségét még a kegyetlen halál sem tudja elhalványítani a szívünkben. (y-f)