Megérik, mint alma a fán

Tudnunk kellene: ahogy a kisgyermek magától áll fel és indul el, ahogy magától tanul meg beszélni, úgy egész fejlődése, érlelődése spontán és szabad folyamatokhoz kötött – melyekben a legfejlesztőbb tevékenység a szabad játék. (Amire a gyereket először a felnőtt vagy nagyobb testvér játszótársnak kell rávezetnie. Az tud jól egyedül játszani, akivel előzőleg játszottak, és aki testi s lelki értelemben biztonságban érzi magát.)

Ha járni tanítgatjuk a kisgyermeket, ha ujjunkat odanyújtva felállásra buzdítjuk, mielőtt magától felegyenesedne, ezzel ortopédiai és lelki szempontból egyaránt rongáljuk a járás biztonságát. Ha a csontvégek porcos részei kellően megkeményedtek és megtörtént az idegrostok elszigetelődése, akkor a kisgyerek magától feláll, és elindul. Nagy egyéni különbséggel, de ennek nincs jelentősége! Nem „tehetségesebb”, nem fejlődik biztatóbban a két éven belül korábban felálló gyermek.

És ugyanez a helyzet a beszédfejlődéssel is. A beszélni tanítgatott – a beszédjében „fejlesztett ” – gyerek általában később fog beszélni és rosszabbul, s még szerencse, ha nem dadog majd. Három éven belül nyugodtan megvárhatjuk, amíg magától megszólal. Ebben is nagyok az egyéni eltérések, a lányok általában előbb beszélnek, mint a fiúk. Ha látjuk, hogy a gyermek egyre többet ért, és reagál is rá a maga módján, a maga egy-két szavával, csak éppen „rendesen beszélni nem hajlandó”, nincs ok az aggodalomra. A korán, egyéves koruk körül – vagy netán előbb megszólalók egy-két szót mondanak csupán, és többnyire azt is csak az anyjuk érti. A hároméves koruk körül beszélni kezdők úgyszólván rögtön mondatokban beszélnek. A gyerekeknek ezek az érlelődési folyamatai belső törvényszerűségeket követnek. Ezeket nem szabad megzavarni, felesleges – és gyakran káros – siettetéssel. Az iskolaérettség fogalma jó szó. Valóban: a gyerek megérik az iskolára, mint az alma a fán.

Magától!

Nem az óvodai „kötelező” vagy „előkészítő” foglalkozások következtében és eredményeképpen.

Aki ismert olyan kisgyereket, aki nem járt óvodába, tudhatja, hogy ha egyébként megfelelő környezetben nőtt fel, például két-három éves kora óta járt a mamájával bevásárolni a boltba, netán nagyobb testvérei is voltak, időnként lemérték, hogy mennyit nőtt, milyen magas – ez a kisgyermek négy-négy és fél éves kora körül biztos, hogy számolni kezd. „Egy kezem van, meg egy kezem van, mama két kezem van?” – valahogy így, vagy más hasonló felfedezésekkel. Mire iskolába lép, minden matematikai foglalkozás nélkül is biztosan mozog az ötös – de gyakran tízes, húszas – számkörben is.

Magától!

Illetve a környezetében tapasztaltakból kiindulva. A Waldorf-óvodában például nincs semmiféle matematikai foglalkozás. De van a játékhoz mérőszalag, mérőrúd, mérleg, vadgesztenye, bab, és a boltos játék egyéb felszerelései. És a napi sütés-főzés közben természetesen az óvónők és a velük tartó gyerekek mérnek és számolnak is, akárcsak ha valamiféle játékszert készítenek vagy javítanak. (Amikor a hetvenes évek elején a Német Szövetségi Köztársaságban bevezették az iskolaérettségi vizsgálatokat, megkérdezték a Waldorf-óvodákat, vállalják-e, hogy felkészítik a gyerekeket ezekre a vizsgálatokra. A Waldorf-óvodák áttanulmányozták a vizsgálatok anyagát, és vállalták, hogy a gyerekeket felkészítik, de nem csináltak semmi mást, mint amit addig. És a gyerekek természetesen elérték az iskolaérettségi szintet!)

Mindezt azért mondom el, hogy megvilágítsam: a gyereknek jó, megfelelő testi és lelki biztonságot adó, ingerdús környezetre van szüksége kisgyermek korában ahhoz, hogy kedvezően fejlődjön, és hogy fejlődése egyébként spontánul folyik a kedvező környezetben.

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)