Megemlékezés az Ung-vidéki elhurcoltakról

Géczi Lajos Civilek hadifogságban című visszaemlékezésében elevenednek meg a szülőföld elvesztésének akkor már bizonyossá váló lidérces emlékképei. A szerző 18 és fél évesen maga is osztozott, talán legfiatalabbként a már javakorabeli elhurcoltak sorsában. „Málenykij robotként” rögzült a magyar köztudatban az a pár napos front mögötti kisegítőmunkára kötelező felszólítás, melyből több évig tartó szovjetunióbeli deportálás lett. A kifejezés főként a magyarországi Tiszán túli területeken terjedt el. Nagykapos környékén „milicistákat” emlegettek, akik a IV. Ukrán Front csapatainak bevonulása után megjelenő szovjet büntetőosztagok parancsára a kisegítő szerepet vállalva, vagy arra kényszerítve szedték össze a civil lakosokat. Géczi Lajos falujában, Mokcsakarészen a kisbíró tette közzé az utasítást, hogy minden 18 és 55 év közötti férfi jelenjen meg a pálóci iskolában háromnapi élelemmel.

Édesanyjával és rokonaival azon tanakodtak, hogy azt a fél évet talán el is lehetne hallgatni, és inkább Ungvárra próbálna eljutni, ahol talán már meg is kezdődött az oktatás az ottani kereskedelmi iskolában, ahol maga mögött tudhatta a harmadik iskolaévet. Felülkerekedett bennük azonban a későbbi megtorlástól való félelem. A pálóci iskolaépületben még felcsillant a menekülés reménye, ami hamar szertefoszlott, amikor a kísérő milicistáktól félrészeg katonák elvették a karabélyukat és betuszkolták őket a többiek közé. A szerző ugyanilyen, szinte a tegnap történt eseményekként elevenítette fel könyvében mindazt, amint az a pozsonyi Madách Kiadó gondozásában, 1992-ben megjelent könyvének borítóján szerepel, kifejezésteljes tömörséggel: „megaláztatás, éhezés, nélkülözés, halál – és munka és munka, és láger és láger. Hiteles, élményszerű leírása ez a könyv öt év embernyomorító történetének.”

Talán Géczi Lajos könyvének megjelenésével egy időben látott napvilágot a bodrogközi származású kultúrantropológus, Dobos Ferenc A történelem senkiföldjén című kistanulmánya a Regio című kisebbségpolitikai szemle hasábjain. A folyóirat a rendszerváltás után úgy indult, hogy a szlovákiai magyar társadalomtudományi kutatás fórumává válik, később azonban a kisebbségi kérdés tágabb dimenziót felölelő szerepre tett szert. Dobos Ferenc a bodrogközi és Ung-vidéki deportálásokat egységben láttató szaktudományos tanulmányvázlat elkészítésére vállalkozott. Történeti dokumentumok vizsgálatára és adatgyűjtésekre támaszkodva igyekezett feltárni a két egymásba simuló tájegység lakosságát ért sérelmeket és a veszteségek számát. A tanulmány középpontjába annak a mindmáig tisztázatlan kérdésnek a felvetése került, hogy a deportálások nem elsősorban a háborús pusztítások okozta károk helyrehozása miatt történtek, hanem az ottani magyarokkal szembeni megtorlási szándékok játszottak meghatározó szerepet.

Ehhez a tételhez igazodva próbálta feszegetni, hogy hol és mikor születtek ilyen döntések. Így szembe találta magát a beneši politika későbbi, már a háború befejezése utáni, a kassai kormányprogram magyarellenes kitételeinek bizonyos fokú visszavetítésének problémájával. A csehszlovák magatartás reflektorfénybe állítása viszont értékes, a prágai levéltárakban fellelhető dokumentumra világított rá, amelyekből kiderül, hogy a csehszlovák külügyminisztérium kifejezetten közölte a szovjet szervekkel, miszerint volt magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárokat nem hajlandók visszahozatni.

Dobos Ferenc áttekintésében hangsúlyozta, hogy az akkor már szaporodó publicisztika jellegű írásoknak tudományos kutatást segítő szerepet tulajdonít, elismeréssel nyugtázta az adatgyűjtésekben közreműködő aktivistákat. Munkájából az olvasó kiérezheti a Géczi Lajos könyvében szereplő tények felhasználását is. Nem tudni viszont, volt-e kettejük között egymás munkájában kölcsönhatást eredményező tartósabb kapcsolat. Mégis, ma immár majd két évtized távlatából egy sajátos, egymás kiegészítő szimbiózis hatóerejének forrása rejlik a munkában. Dobos Ferenc áttekintése mindmáig hézagpótló. Immár beépült a szintézisek egyre gazdagodó tárházába.

Géczi Lajos könyve pedig „a személyes kortörténeti emlékezet ébrentartásának őrzőjévé vált. Igen, kortörténetről van szó. Bár a résztvevők közül már kevesen maradtak, s két évvel ezelőtt ő maga is eltávozott az élők sorából. De még több nemzedék számára könyve a közvetlen személyes kapcsolatok kisugárzásával hat. Azonban napjaink rohanó, korszakos változásokat hozó világában ott bujkál a kétség: van-e, lesz-e kellő késztetés a mai nemzedékekben e kisugárzás erejének érzékelésére. Hisz a globalizálódás világméretű hullámverésében táptalajra lelő erőszak, kegyetlenség és embertelenség könnyen közömbössé tesz a pusztítások áldozatai iránt.

Van-e hát kapaszkodó a tudományos helytörténeti kutatás és az egyéni emlékezet sajátos Ung-vidéki egymásba olvadásában? Dobos Ferenc tanulmányában egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy a szellemi élet perifériájára szorult két kis közösség létének kiteljesedését elősegíteni igyekvő szándék adta számára az ihletet tanulmánya megírásához. Géczi Lajos rögtön a rendszerváltás után Nagykapos szülöttének, Erdélyi Jánosnak a szavak kimondásának erejébe vetett hitével látott neki könyve megírásához.

A közösségi lét megóvása lehet záloga e sajátos Ung-vidéki emlékezet továbbélésének.

Ez adott erőt a 65 évvel ezelőtti túlélőknek. (Kiss József; a szerző történész, az Új Szó volt főszerkesztője)