<p>Tíz jelölést kapott 1977-ben az Amerikai Filmakadémiától Steven Spielberg filmje, a Harmadik típusú találkozások. Tízből végül csak egy kategóriában győzött: a legjobb operatőri munkáért járó Oscar-díjat Zsigmond Vilmos kapta. Egy Amerikában élő magyar filmes, aki 1956-ban barátjával és operatőrkollégájával, Kovács Lászlóval együtt hagyta el az országot.</p>
Megejtő emberi történeteket fest mesteri fokon
Kezdetben technikusként és fotólaboránsként dolgozott, majd kis költségvetésű filmekbe hívták. Első figyelemre méltó filmje a McCabe és Mrs. Miller volt 1971-ben, majd A bérmunkás, amely Peter Fondával hozta össze. Három évvel később már a Sugarlandi hajtóvadászat operatőre, 1978-ban A szarvasvadászért, 1984-ben A folyóért, 2006-ban pedig a Fekete dáliáért jelölték ismét Oscar-díjra. Az Ivan Passer rendezésében készült Sztálinért 1992-ben Emmy-díjat kap. Világklasszis operatőr, aki - amerikai kollégái szerint - rangot adott a szakmának. Született képalkotó, sajátos kézjegyű „mozgóképfestő“. Fénnyel komponál. Színekben gondolkozik. Eredeti látásmódjával érzelmi világot költ.
Hogyan került kapcsolatba a filmmel? Mozigépész volt a családban?
Futballista. Az volt. Mozigépész nem. Apám egy nagyon híres és nagyon gazdag brünni csapatban játszott, amely mindenhonnan összeválogatta a legjobb játékosokat. Volt ott olasz, francia, jugoszláv focista is, Európa legmenőbb csapatait verték végig. Még a spanyolokat is. Apám jó nevű kapus volt, szerették őt. Ott, Brünnben ismerte meg az anyámat, aki gyönyörű lány volt és nagyon fiatal. Egymásba szerettek, összeházasodtak, két gyerekük született, aztán tíz évvel később el is váltak.
A focista tovább ment, a nagy szerelem szertefoszlott.
Anyám Brünnben maradt.
Mert cseh volt?
Egészen pontosan morva. Apám pedig egy napon azt mondta: búcsúzzunk el anyánktól, megyünk! És vitt magával bennünket. Én nem is emlékszem, éltem-e Brünnben. Lehet, hogy nem, de ha mégis, akkor csak nagyon rövid ideig. Apám két-három évente cserélte a csapatokat, játszott Svájcban és Olaszországban is, pontosan nem is tudom, honnan jöttünk Magyarországra, talán Svájcból, ötéves koromban.
Ezek szerint Brünnben született?
Nem. Apám arra nagyon ügyelt, hogy mi magyarok legyünk. Ebből is sok vita volt a házasságban, mert mind a ketten, a nővérem is meg én is Szegeden születtünk. Brünnben nyilván látogatóban voltunk anyánknál. Nem lehetett ez egyszerű házasság. Apám nagyon fiatal volt és igazán jóképű. Bolondultak érte a lányok, elvégre világhírű kapus volt. Szerintem minden éjszakát mással töltött. Mi erről soha nem beszéltünk, de sejtem, anyámnak ezzel alaposan megkeserítette az életét. Ebből lett a törés a kapcsolatukban.
Végül hol álltak meg a nagy utazások közepette.
Szegeden. Ott nőttünk fel mind a ketten. A filmhez végül is a fotózás révén jutottam el. Nem mehettem továbbtanulni, apám burzsoá származása miatt elvágták előttem az utat. Mérnök nem lehettem volna. Dolgoznom kellett. Mivel szerettem fényképezni, beálltam egy fotós mellé Szegeden. Egy évet húztam le mellette, aztán gyári munkás lettem. Ott aztán megbocsátották a származásomat. Pontosabban: eltekintettek felette, ugyanis jól pingpongoztam, nagyon sok meccset megnyertem. Elégedett azonban egy percig sem voltam. Tanulni akartam. Elmentem a helyi pártelnöknőhöz, és őszintén elmondtam neki, hogy milyen boldogtalan vagyok, és hogy tanulni szeretnék. „Jó! Megnézem az irataidat“ - mondta. És kezébe vett egy vaskos papírköteget, amelyben minden ott volt rólam. Még a leveleim is, amelyeket apámnak írtam Casablancába. Akkoriban ugyanis ott futballozott. „Baj van! - közölte a pártelnöknő. -Változtatnod kell az életeden. De gyökeresen!“ Az mit jelent? - kérdeztem. „Nem levelezhetsz az apáddal, el kell vágnod ezt a szálat. Bizonyítsd be, hogy szereted a magyar népet, és abból is a munkásosztályt.“ De hogyan bizonyítsam be? Mit tegyek? - kérdeztem teljesen kétségbeesve. „Találd ki!“ - jött a válasz. Így jutott aztán eszembe egy remek ötlet, hogy megtanítom a „népemet“, a munkásosztályt fényképezni. A gyári munkásokat, a gyerekeiket, a rokonaikat. Amikor elmondtam, mit szeretnék, azonnal mellém álltak. Pénzt adtak, fényképezőgépeket és nagyítókat vettünk, és egy év múlva már hős voltam a gyárban. Szóltak is, hogy Pesten van filmművészeti főiskola, ha akarok, mehetek. De mi leszek, ha elvégzem? - kérdeztem. Operatőr, mondták. Operatőr? Az meg mi? Akkor még nem tudtam, hogyan csinálják a filmet, mint ahogy azt sem, hogy aki ott áll a kamera mögött, az operatőr. De bólintottam, hogy megyek, megpróbálom.
A teljes interjú nyomtatott kiadásunkban olvasható.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.