Mazsola, avagy az Üveghegyen túr

Igaz, mindez régen volt, még a múlt században, amikor fekete-fehér tévében néztük, ha éppen volt mit: az említett mesén kívül például az azóta Jim és Jam névre ángolosított „lolkabolkát”.

Ha a fenti bevezető után valakinek kételye támadna a téma komolyságával és a szerző elhivatottságával kapcsolatban, biztosíthatok mindenkit, hogy eme írásnak igenis helye van a H. Nagy Péter által legendássá tett rovatban.

Bálint Ágnes könyvéből, amelyet Bródy Vera rajzai és a bábfilmből vett fekete-fehér képek díszítenek, egy régi példányt birtoklok, azazhogy birtoklunk, mert már két csemetém is jogot formál rá. Ehhez az 1 könyvhöz aztán vettünk a nagyobbiknak 1 videokazettát, a kisebbiknek pedig, aki már ebbe a „blúréjes” világba született, 1 DVD-t.

Összesen 17 Mazsola és Tádé (ez utóbbit fontos hangsúlyozni, ő a kis tengerimalac, aki szintén Manócskához kerül, és teljes értékű családtag lesz) epizódot tartalmaz a két hordozó. Merő izgalom az egész! Valamit tudhatott az író, a bábtervező meg a rendező, mert a háromévest éppúgy a tévé elé lehet vele szegezni, mint a hat évvel idősebbet, igaz, fontos megjegyezni, hogy ez utóbbi lány, és a sztori szinte másról sem szól, csak a kis tengerimalacról, akit folyton pátyolgatnak és gügyögnek neki, az meg vissza, de úgy, hogy (anya)fül nem marad sértetlenül.

Aki azt hinné, hogy ebben kimerül az egész, és a gyerek csak visszafejlődhet a mesék láttán vagy inkább hallatán, nagyon téved! Több új kifejezéssel is megismerkedhet a figyelmes bölcsis, óvodás (merthogy ők a célcsoport): mi a népművészet, cilinder, meteorológus, eszménykép, tiszteletjegy, pártfogó, mi több, a „gyengék pártfogója” – csupa olyan fogalom, amelyet szinte naponta haszonnal alkalmazhat a 2-5 éves korosztály bilizés vagy játszótéri homokozás közben. Jómagam innen tanultam például az „aggság” szót. Bár magyar anya szült, magyar apa terelgetett, Jókai Mór emlőin nevelkedtem, életem első harminchárom évében nem is hallottam ebben az értelemben. Manócska és Mazsola állapítják meg egybehangzóan, hogy bizony Tádéval „sok aggság van”. Mi a lányommal inkább a „már megint nem bír magával ez a gyerek” kifejezést használjuk, ha az öccse nagyobb fordulatszámra kapcsol és rendetlenkedni kezd…

Egyébként teljesen érthető a Mazsola és Tádé elsöprő sikere: aranyos szereplők (a két kismalac, Egérke, Fülöpke), mesés díszletek (például a tökház, amely hol fényes nappal, hol behavazva és éjjel látható a főcímben, fölötte fénylő csillagok, hm!), fülbemászó zene, ismerős helyzetek (nyavalygó tesó, dicsekvő haver)…

Már nem vagyok gyerek, inkább csak gyerekes, és a történetek zömét többször hallottam, mint láttam (közben mosogattam serényen, meg-megállva), de engem komolyan meglepett Mazsola „zöldsége”. Utánanéztem, ezt a tényt a könyvben igenis említik, sőt, az újabb kiadások borítóján Mazsola így is látható. Ami pedig egyenesen sokkolt felnőttként, az Manócska „hermafroditizmusa”. Világéletemben a „nőt láttam” az anyáskodó-gondoskodó manóban, erre a bábfilmben férfi (férfi?) hangon bárgyúskodik, a hideg ráz ki tőle, ráadásul az egyik epizódban úgy nevet, kifejezéstelenül és kisebb szünetekkel, mint a nyolcvanas évek alámondásos filmjeinek kommentátora. No comment.

Varjú bácsi is kiveri nálam a biztosítékot, különösen, mikor – cilinderben – rágyújt az „Egy kis cigaretta, valódi finom…” kezdetű sanzonra. Nem is értem, hogy a csudába hagyhatta benne a korabeli cenzúra ezt a fiatalság megrontására buzdító burzsoá dallamot?

Végezetül mégis arra buzdítok minden gyakorló szülőt, hogy a fenti szigorú kritika ellenére szerezze be gyorsan az említett opusokat, mert látványban biztosan, de hangban is felveszik a versenyt a még „nyávogósabbra” hangolt külföldi rajzfilmsorozatokkal!

Ráadásképpen megtoldom még ezt az írást azzal a nyers forgatókönyvvázlattal, amely nem az eredeti szerző, Bálint Ágnes, hanem „énágnességem” tollából származik, és amely az estleges újabb részek alapját képezheti.

Manócska becsülettel és roppant nagy szeretettel neveli Mazsolát, a kis zöld disznót és Tádét, a tengerimalacot, aki – mint ismeretes – később kerül hozzá, és közben folyton javítgatja a tökházikót, amelyet nemcsak az idő és az arra járó falánk állatok (vas)foga kezd meg, de az enyészet is „enyészti”. Hiába takargatja jégbe hűtött lapulevelekkel, kaparja le makk-kupak ásókájával a belső, rothadó réteget, a tökház menthetetlen, ráadásul Manócska ellenállhatatlan katángkóró krémlevesének és párolt szöcskebecsináltjának köszönhetően a mazsolányi Mazsola is óriásira dagad. Az egykor kukoricatorzsával fűtött kályhától meleg otthon tehát – mivel nem díjnyertes óriástökről, hanem egy hétköznapi, határban felejtett példányról van szó – egyre szűkösebb. Mazsola Manócska elkeseredett küzdelmét látva felajánlja: önként bevonul az Üveghegyen túli vágóhídra, ahol rokona, a Kurta Farkú Malac túr, csak hogy a lakásgondjaik megoldódjanak. Manócska persze hallani sem akar a dologról, pedig a kilátásai cseppet sem rózsásak, de nem is kankalinosak. Egy tágas és szellős kalap alatt lakott egykor, de mivel egyre ritkábban hordanak ilyen fejfedőt az emberek, a kedves, öreg Varjú bácsi egyik ükunokája javaslatára kénytelen beköltözni a városba, a Futrinka utcába az időközben mennybéli szafaládé után csaholó Morzsa kutya megüresedett házába. Itt aztán a két malaccal együtt él, míg meg nem hal. Apropó, Mazsoláról tudni lehet még, hogy a hatalmas súlyfelesleget, amelyet az évek során magára halmozott, nem bírta a szíve, és nem sokkal ezután megszűnt a Kedves Olvasókért és Nézőkért dobogni.
B. Mánya Ágnes