Marley meg én – könnyű sirató

Amikor egy ennivaló, bús kis kölyök azt mondja búcsúbeszédében, hogy nem fogalmazza meg hangos szóval azt, amit érez, mert amit mondana, azt szavak nélkül is tudja és érzi az, akinek szól, az betesz a legellenállóbb könnyzacskóknak is.

Az pedig, aki mindent érez, Marley, a kutyák kutyája, a világ legrosszabb, idomíthatatlan ebe, aki mindent szétrág, felforgat, s amerre elviharzik, ott kő kövön nem marad, mégis a világ leginkább szeretnivaló ebe (egykutya, hogy ez a Marley kutya nem egy kutya, vagyis nem mindvégig ugyanaz az eb). Ám ez az átok sok mindenért és azért is szeretni való blöki, mert gyorsan ívelő karriert „csinál” a gazdájának (Owen Wilson). Aki újságíró, felveszik őt egy menő laphoz, apró-cseprő hírecskék gyártását bízzák rá, mígnem felkérik őt egy jegyzet megírására.

Ekkor jön a képbe Marley, a kölyökkutya, akit akciós áron adnak a menhelyről, mert nem tud illeszkedni a többi négylábú kis gömböchöz. Édes, aranyos, ficánkoló, de kilóg a sorból, mert öntörvényű. Még a legtapasztaltabb kutyaoktató (Kathleen Turner) se tudja féken tartani. A szolid-szelíd újságíró és párja (Jennifer Aniston) újdonsült házastársként örökbe fogadják Marleyt, hogy egy kicsit pótolja a gyereket, s a pót papás-mamás során, amíg Marley visító-süvítő, nagyokat zabáló kölyökkutyából jókora blökivé cseperedik, megtanulják, milyen egy élőlényről gondoskodni. Ezeket a tapasztalatait adja közre a gazdi a jegyzeteiben, s olyan olvasottak a szösszenetei, hogy Marley miatt csak úgy viszik az újságot, mint a cukrot.

Mert egy életerős, örökmozgó, kiszámíthatatlan s mindig bajt keverő blökinek, aki úgy tudja magát szerettetni, mint egy gyerek, olyan odabújósan, olyan ártatlan megszeppent tekintettel, mindig bedől az ember. S bár egy idő után már nem történik semmi a filmben, kifogy a sztori, csak az újságíró gazdagodik egyre (milyen jó neki!), egyik gyerek után a másik érkezik a családba, mindegyik apróság nő, növekszik, de a családban – és a filmben – így is minden Marley körül forog. Már túl sok is a kutyás galiba, különösen, hogy mind ugyanarra van kihegyezve: az eb elkövet valamit, valami szakramentumos nagy balhét. A ház asszonya megmásíthatatlan verdikttel küldené is a sintértelepre, vagy ha nem oda, de el a háztól. Ám az újságíró családfő könyörgésére mindig megenyhül, és a blöki tovább űzheti romboló szokásait.

A mozi székébe kissé belefáradva az egyre terebélyesebbre ágazó kutyás kalandoktól már nézőként sem könnyű eldönteni, mi legyen a négylábú házibarát sorsa. Ezzel együtt a dramaturgiai vonalból se lehet sejteni: holnaputánig is itt ülünk-e még, hogy a hisztis blöki rossz cselekedeteinek a végére jussunk, vagy még ma történik-e sorsfordító esemény. Amikor aztán szegény Marleyt a dramaturgia gyorsfordulatban elkezdi öregíteni. Szegény párának nagy hirtelen el is apad az életkedve és az életereje – kutyától ilyen hangulatromlást „ebszínészileg” átélni és produkálni, ritka teljesítmény, Oscar-esélyes (eb)alakítás. Legalábbis könnyfakasztó. Olyannyira szívbe markoló, hogy az már zsebkendőért kiált.

Csecsemőtől az aggastyánig felüdülést hozó családi film a Marley meg én, üsse fene, hogy olyan giccses, mint a naplemente, vagy mint a kék tenger pálmákkal. Nem lőnek benne és nem bántanak, csak kutyagesztusokkal igéznek. Közben a látottak elgondolkodtatnak toleranciáról, állatbarátságról, jó érzések hiányáról, a szeretet elvesztéséről és nemlétének fájdalmáról. David Frankel mozgóképes mesélése kizökkent valamiből – mondjuk, a gazdasági válság okozta kisebb-nagyobb sokkokból. S ha ehhez elég egy labrador, s moziban ülve elég, akkor üsse kutya, hajrá Marley. Jó szórakozást.