Maria Callas, a szopránok királynője 90 éve született

Cecilia Sofia Anna Maria Kalogeropulosz New Yorkban látta meg a napvilágot, apja a Callas nevet a könnyebb érthetőség kedvéért vette fel. A csodálatos hangú kislányt anyja már ötévesen éneklésre fogta, amit Callas saját bevallása szerint nagyon gyűlölt, de tízévesen már megnyert egy rádiós énekversenyt. Tizennégy éves volt, amikor szülei elváltak, és ő anyjával Görögországba költözött, itt visszavette eredeti családnevét. Az athéni konzervatóriumba képzetlen hangja és elméleti hiányosságai miatt nem vették fel, ezért magánúton képezte magát, s 1940-ben már beiratkozhatott az intézménybe.     A második világháború után nagy reményekkel tért vissza New Yorkba, és Maria Callas néven meghallgatást kért a Metropolitan Operában. Az igazgató azonnal felajánlotta neki a Fidelio és a Pillangókisasszony főszerepét, de Callas már ekkor sem hazudtolta meg magát: széttépte a szerződést, mert ő inkább az Aidában és a Toscában kívánt fellépni. Egy ideig előkelő éttermekben énekelt, majd szerződést kapott Chicagóba, de a bemutató elmaradt - a társulat egyik tagja viszont beajánlotta Tullio Serafin karmesternek, és 1947-ben bemutatkozhatott a veronai Arénában. Itáliában magánélete is rendeződött: feleségül ment a nála 30 évvel idősebb Giovanni Meneghini téglagyároshoz, aki impresszáriója is lett. Zenei téren Serafin vette szárnyai alá (a legenda szerint Callas egyszer meg is kérdezte: gondolom, nem azt várják el tőlem, hogy a zenekar legjobb hangszere legyek); színészi képességei kibontakoztatásában a neorealista rendező Luchino Visconti volt segítségére, aki később a legnagyobb tragikának nevezte a szopránt.     Callas sorra hódította meg a világ leghíresebb operaházait: 1950-ben debütált a milánói Scalában, ugyanabban az évben Mexikóvárosban egy hónap alatt énekelte el a torokpróbáló Normát, Aidát és Toscát, 1951-ben a hangjától lenyűgözött Arturo Toscanini neki adta Lady Macbeth címszerepét, a Metropolitanbe 1956-ban tért vissza diadalmasan. Legnagyobb vetélytársa Renata Tebaldi volt, rivalizálásuk az operabarátokat is két táborra osztotta.     Callas az ötvenes években volt karrierje csúcsán, három oktávnyi hangterjedelme az alsó F-től a felső E-ig, a drámai szoprántól a koloratúrszopránig ívelt. Gyönyörű hangjához kivételes művészi képességek társultak, ő próbálta először színészi játékkal megreformálni az olasz operát, nagy szerepet játszott a bel canto újbóli divatba hozásában. A leggyakrabban és legszívesebben drámai szerepekben, érzelmekben gazdag asszonyként tündökölt, aki meghal, vagy gyilkol szerelméért. Kezdő éveit leszámítva csak két vígoperában énekelt, Rossini A sevillai borbély és A török Itáliában című művében. Utóbbi egy-egy változatában Visconti, illetve Franco Zeffirelli filmrendező is instruálta, s mindketten színpadra állították vele a Traviatát, illetve a Toscát. Callas 1969-ben, már túl fénykorán Pasolinivel is együtt forgatott a Médea című filmben, ekkor azonban már alig tudott énekelni. (Az erősen rövidlátó énekesnő a darab színpadi változatában bevallása szerint általában hallás után találta meg a Médeaként eldobott tőrt.) Callas a hatvanas években már inkább hangverseny-fellépéseket vállalt, utolsó operaházi fellépésén 1965-ben a Toscát énekelte Londonban.     Egészsége az ötvenes évek végére megrendült, nem utolsó sorban a túlzásba vitt fogyókúrák miatt: a magát túlsúlyosnak találó Callas tinédzserkorától folyamatosan diétázott. A temperamentuma miatt Tigrisnek is nevezett Callast zajos sikerei mellett kínos bukások is érték. A legnevezetesebb a Norma 1958. január 2-i előadása volt, amikor a második felvonásban már nem tudott színpadra állni, mert (állítólag a szilveszteri pezsgős mulatozás miatt) elment a hangja, az ünnepelt dívának végül a hátsó kijáraton kellett menekülnie a gúnyos szidalmak elől. A sajtó magánéletére is rátelepedett, miután 1959-ben otthagyta férjét (akitől hivatalosan csak 1966-ban vált el), és szenvedélyes viszonyt kezdett Arisztotelész Onasszisz görög hajómágnással. Onasszisz 1968-ban Jackie Kennedy miatt hagyta ott Callast, bár a pletykák szerint titokban még ezután is találkozgattak.     Az egyre magányosabb Callas utolsó éveit Párizsban töltötte, egyre rosszabbodó fizikai és idegállapota miatt gyógyszerekhez nyúlt. 1970-ben túladagolás miatt kórházba került, a sajtó egy része öngyilkossági kísérletéről cikkezett. 1973-74-ben a neves tenor Giuseppe Di Stefano társaságában tette utolsó turnéját - a kritika ugyan mindkettejükről azt írta, hogy elvesztették hangjukat, a közönség mégis lelkesen ünnepelte őket, és állítólag rövid romantikus viszony is szövődött köztük.     Maria Callas 1977. szeptember 16-án halt meg Párizsban. A hivatalos jelentés szerint halálát szívroham okozta, bár sokan öngyilkosságról beszéltek, hamvait végakarata szerint a görög tengerbe szórták. Az opera koronázatlan királynőjének életéről Mesterkurzus címmel Terence McNally színdarabot írt, Mindörökké Callas címmel Zeffirelli filmet forgatott a francia Fanny Ardant főszereplésével. Callas olyan, a könnyedebb műfajban sikeres énekesnőkre is nagy hatással volt, mint Patti Smith, Emmylou Harris és Céline Dion. (Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga.)