Már nem fényképez, inkább fest

Albumait, felvételeit, rubensi idomú nőalakjait az egész világon ismerik. Havel, Forman, Saudek. A nagy cseh triumvirátus extravagáns tagja, aki legsikeresebb felvételének azt a fekete-fehér fotót tartja, amelyen mezítelen felsőtesttel öleli magához pár napos gyermekét. „Az a fotográfia a szeretet kvintesszenciája – mondja. – Azt már senki nem fogja túlszárnyalni.”

Életének jelenlegi szakaszában mi teszi igazán boldoggá?

Az, hogy élek. Az, hogy egészséges vagyok, és még mindig vannak barátnőim, akik gyereket akarnak tőlem.

És vannak köztük arra érdemlegesek?

Több is. De már nem merem teljesíteni a kérésüket. Felelőtlenség lenne a részemről, hiszen egy korombeli férfiember már nem biztos, hogy egészséges gyermeket nemz. Két lába helyett lehetne akár négy is.

De mitől?

Sokszor iszom részegre magam. Ahelyett, hogy élvezném az életet, lélekben még mindig gyakran szenvedek, gyötröm magam. Szörnyű gyerekkorom volt. Régi barátaim mind meghaltak már. Apaként sorozatban kudarcot vallottam. Minden gyerekem problémás. Ha neveltem őket, akkor rosszul. Gazdag ember voltam. Elhalmoztam őket drága ajándékokkal. Az édesanyjukat is. Mindegyiket elkényeztettem. Mindegyiküknek kocsit vettem. De már a nőktől is félek. Csak a csendes, hallgatag elvtársnőket szeretem. A mostani párom is ilyen. Néha. De ő legalább elintézte, hogy 20 százalékos kedvezményünk van a sarki boltban alkoholra.

Tényleg annyit iszik?

Rengeteget. De tudja, mi az érdekes? Sokan épp az ellenkezőjét gondolják. Hogy azért vagyok túl a nyolcvanon is ilyen erős, életvidám fickó, mert soha egy kortyot sem ittam. Óriási tévedésben vagytok, uraim! Évente 500 ezer koronát alkoholra költök. Egy orvosbarátom kérdezte még régebben, hogy: „Rögtön reggel képes vagy felhajtani egy egész üveg piát?” Annyit nem, feleltem, csak egy negyed litert. „Akkor nem is vagy alkoholista” – felelte.

Nagy triumvirátusukból ön az egyetlen, aki még itt van.

Azért, mert nem éhezem, jó a fűtés a lakásban, és még mindig remekül megvagyok. Elmúltam hetven, amikor három egészséges gyermekem született. De már nem veszek autót a nőknek. Legyen elég nekik a gyerek.

Vissza a triumvirátushoz. Milos Formant sosem fotózta.

De tiszteltem, és ma is mélységesen nagyra becsülöm. Óriási művész volt. Igazi mester.

Havel?

A szívem mélyén még mindig neheztelek rá. Kitüntethetett volna engem is, mint sok más művészt. Mindig megfeledkezett rólam. Ez azért fáj. Egyébként őt sem fotóztam.1989 nyarán a Frankfurter Allgemeine Zeitungtól kaptam a felkérést, hogy készítsek róla néhány portrét. Hatezer márkát fizettek volna, ami óriási összeg volt akkoriban. Nem éltem a lehetőséggel. Féltem. Azt hittem, a kommunizmus örökké tartani fog, nekem meg újra felforgatják az életem. Kihallgatásokra járhatok, órákon át vallatni fognak. 1989 nyarán még nem igazán tudták az emberek, hogy ki is az a Václav Havel. De a németek már biztosra vették, hogy ő lesz az új elnök. Hirtelen jött a változás. A nép megismerte és megszerette Havelt. Kultusza lett. A népnek ugyanis mindig szüksége van valakire, akit csodálhat, szerethet és követhet.

Önt is elismerik.

Külföldön igen. Csehországban nem annyira. Elmondom, mikor érzem felettébb boldognak magam. Amikor hirtelen fékez mellettem egy teherautó, a rakodómunkások pedig kikiabálnak, hogy: „Mester, imádjuk a képeit!” Aztán gázt adnak, és ordítozva elhúznak. Még élt Havel, amikor egy közös barátunk szólt neki, hogy igazán kitüntethetne engem is, hiszen a világ több pontján szereztem hírnevet Csehországnak. Havel csak hümmögött, megköszönte az ötletet, de soha nem hívott fel a várba.

Mitől lesz egy fotográfus kivételes?

Három dolog kell hozzá. Szerencse, tehetség és a véletlen. Nekem ez párszor összejött. Ha sokáig él, és jó fotográfus az illető, születik maximum hét rendkívül izgalmas képe. Ötöt-hatot én is letettem már az asztalra. A hetedik sosem fog elkészülni.

Letett róla? Végleg abbahagyta?

Már nem vagyok fiatal. Nincs meg hozzá a szükséges energiám. Henri-Cartier Bresson. Megvan? A híres francia fotográfus. Élt 95 évet, de 50 évesen letette a gépet. Úgy érezte, már nem tud újat mondani. Hozzáteszem: addig is minden képe beállított volt, mégis el tudta hitetni, hogy a mindennapi életből vette. És a világ leghíresebb fotóját ismeri?

Melyik az?

Kitűzik a szovjet zászlót a Reichstagra.

Láttam már, igen.

Az sem úgy eredeti, ahogy gondolná. Három nappal a háború után készült. Korábban nem állhatott ott egy katona, gépfegyverrel a kezében. De így is micsoda remek beállítás! Ott a lerombolt Berlin, a katonák… tökéletes díszlet. Nem, én már nem akarok fényképezni. Minden egyes felvételemmel hazudnék. Azt meg nem akarok. Tényleg nem lesz hetedik kép. De amit eddig csináltam, az sem kevés. Inkább megfestem a képeimet. Előtte persze iszom. A sógornőm mondta a minap, s nekem ez nagyon imponált, hogy az alkohol konzervál. Nézzen meg jól! Engem biztosan. Minden este leiszom magam, reggelre mindent elfelejtek, és hatkor tiszta fejjel ébredek.

Miért kezdett el festeni?

A fotográfia eredetileg a festményeket helyettesítette volna, később vált önálló művészeti ággá. Tévedés azt hinni, hogy szépen írni vagy szépen fényképezni nagyon könnyű, hiszen látszólag sokaknak megy. De ez nem így van. Ehhez is komoly tehetség kell. Én például sosem voltam képes szörnyűségeket fényképezni. Nem jártam háborús övezetben, tömegsírok közelében, éhező gyermekeket sem kerestem, vagy megkínzott, megalázott nőket. Én álmokat fényképeztem. Nem azt, hogy milyen kegyetlen az élet, hanem azt, hogy milyen szép is lehetne. Nem tudnék például kórházban dolgozni, súlyos betegeket ápolni. Engem a puszta látvány is megroppantana. Segíteni máshogy szoktam. Egy jómódú, egészséges embernek ugyanis kötelessége támogatni az arra rászorulókat. Gyakran gondolok mostanában az édesapámra. Túlélte a koncentrációs tábort, az első világháborút és még sok mindent. Karácsonyra mindig egyvalamit kívánt. Békét, nyugalmat. Mi már szerencsések vagyunk. Errefelé hetven éve nem volt háború. Ne is legyen, ez a legnagyobb kívánságom. De a kommunizmus se jöjjön vissza!

Soha nem akart Nyugaton vagy Amerikában élni?

Soha. A névjegykártyámon is az áll: Jan Saudek, cseh fotográfus. Hazafi voltam mindig, és az is maradok.

December végén került be a hírekbe, hogy 2019-ben Az év embere lett Csehországban.

Nem igazán tudok mit kezdeni az ilyen elismeréssel. Épp most olvastam valahol, hogy IV. Károly római császár óta Karel Gott volt a legnagyobb cseh. Mit mondjak erre? Igen, gyönyörűen énekelt, személyesen ismertük és kedveltük is egymást. De mire alapoznak egy ilyen megállapítást?! Szerintem Jan Kubiš és társai volt a legnagyobb csehek, akik azzal, hogy a protektorátus idején merényletet követtek el Heydrich ellen, ezrek életét mentették meg.

Világviszonylatban kit tart jeles fotográfusnak?

Jacques Henri Lartigue. Hallotta ezt a nevet?

Bevallom, soha.

Francia festő volt. Az amatőr fotográfia egyik legkiemelkedőbb alakja. Mindig a körülötte zajló életet dokumentálta. Nyolcévesen kezdett el fényképezni, amikor az első autókat és repülőket csodálta a világ. Ő ezt mind megörökítette. Két nevet mondanék még. Eugene Smith és Werner Bischof. Amerikai fotóriporter volt az előbbi, svájci az utóbbi.

Van olyan fotója, amelyre különösképpen büszke, és mégsem ismeri a világ?

Igen, volt egy ilyen. Azért mondom, hogy volt, mert már nem az én tulajdonom. A régi partnernőm finoman fogalmazva eltulajdonította tőlem. Egy gyönyörű cigány lányt fényképeztem tükörrel a kezében, akinek nyolc hónapos korában a fél teste megégett. Ezzel együtt mégis gyönyörűnek láttam. Az iránta érzett csodálatom és tiszteletem emléke ez a fotó. Sajnálom, hogy a hölgy megfosztott tőle. Lelke rajta.

A szerző a Vasárnap munkatársa