Már életében legendává vált

A von Bischof család tagjai, akik a későbbiekben Püspökire magyarosították a nevüket mindig is híresek voltak tehetségükről. A dinasztia néhány férfitagjának a neve fémjelzi például a milánói nagypályaudvar és az Eiffel-torony büszke konstrukciójával is vetekedő pesti Nyugati pályaudvar reprezentatív épületeinek ragyogását. Ilyen előzmények után hogyan is sejthette volna bárki is a példamutató életet folyató család tagjai közül, hogy a legenda még csak most kezdődik… A család Márta nevű lánya az Esztergomi Leányintézet szigorú nővéreinek fegyelmezett neveltetésében részesült, akik odafigyelve adottságaira és kivételes tehetségére olyan gazdag tudásbeli és erkölcsi alapokkal indították el életútjára, hogy később Szőke Miklós vasúti mérnök odaadó hitveseként ebben a szellemben nevelhette három szép és tehetséges lányát Mártát, Marikát és Júliát. Aki végigkísérhette a Szőke család szinte romantikus, hányattatásokkal teli életét ragaszkodó szeretetre és kölcsönös tiszteletre talált ott is, ahol más már feladta volna kitartását és erkölcsi tartását. Budapestről Érsekújvárba, Malackára, majd a fővárosba vetette az épülő déli vasút sorsa a mérnöki család apraját-nagyját, s miközben a háborús évek kíméletlensége őket sem kerülte el, a művészetek – de főleg a zene iránt érdeklődő Szőke Mártát sokan látták másokra sütni, főzni, mosni, olyan asszonyként, aki foggal-körömmel harcol családja boldogulásáért. Megbékélt, Istenhez hű lelkében a legnagyobb megpróbáltatásokon keresztül is átmentette a békés napokra a szép, a jó, a nemes és az érték iránti tiszteletét, odaadását. Mosókötényben is nagyasszony volt, úgy mint a művésztanári székben. Miután megalapította az érsekújvári, majd a Pozsony-Ligetfalui Zeneiskola harmonika tagozatát, és növendékei a rádió és a televízió nyilvánossága előtt is szép sikereket értek el, felfigyeltek fáradtságot nem ismerő munkájára az Állami Konzervatórium Tanárképző Tagozatán, és együttműködésre kérték fel. Becsülete és tisztessége úgy diktálta, hogy érvényes képesítés nélkül ne induljon el egy – a tehetséggondozás felelősségét jelentő pályán, így felnőtt fejjel elvégezte a Komenský Egyetem Tanárképző Intézetének Zenepedagógiai szakát. Ránézve nem volt érvényes az állítás, hogy minden első tanár dilettáns a szakmájában. Ehhez ő túl becsületes és túl bölcs volt. A Konzervatóriumban megalapította a Harmonika tanszakot, melynek nyugdíjaztatásáig vezetője volt. Az ő nevéhez fűződik a Zeneművészeti Főiskola harmonikaosztályának elindítása is. Növendékei elvitték a szlovákiai harmonikaiskola hírét a világ minden részére: több mint harminc díjat nyertek különböző nemzetközi zenei versenyeken - így öregbítve a Pozsonyi Konzervatórium és Zeneművészeti Főiskola hírnevét. Szakmai élete fordulatait szigorú fegyelemmel tartotta kézben, művészi meggyőződését soha nem adta fel. Ő nem szavakkal – teljesítményekkel bizonyított. Művészhangszert varázsolt a koldusok hangszeréből, mert tudása és ereje volt hozzá. Nyolc évig volt a CMA Világszövetség elnöke, s miközben a harmonikásaikról híres franciáknak tartott mesterkurzusokat – saját növendékei teljesítményeivel demonstrálva művésztanári hitvallását – a háttér jövőjére is gondolt: tankönyvet, főiskolai jegyzetet, módszertani tanulmányokat írt, sőt ismert zeneműveket dolgozott át harmonikára és harmonika-zenekarra. Németül és franciául nyilatkozott a rádió és tévéállomásoknak. Rajongása rajongókat szült, szeretete emberi sorsokat változtatott meg. Ebből a forrásból lett tanárrá, vívta meg győztes csatáit a középszerűséggel és a tehetségtelenséggel. Egyenes beszédéért nem mindenki kedvelte – de nincs, aki ne tisztelte volna, vagy ne próbálta volna meg szeretni. Hozzá tartozni azt jelentette: szerepet kapni egy nagy legenda megvalósulásában. A szereposztás 2002. szeptember 26-án befejeztetett. Stílusosan és csendesen, megbékélve a döntések véglegességével és visszavonhatatlanságával. Méltóságteljesen, úgy ahogy a legendák születnek.