Mamma Gógó menekülései

Minden bizonnyal ezzel a kivehetően Hollywood-ellenes állásponttal indokolható a vég. Ezért kerülhetett a film végére a hollywoodi megoldást feltehetően kifigurázó szentimentalizmus: hogy lássa a néző, így szokás sablon szerint befejezni akár egy olyan komoly témát is, mint amiről ez az izlandi film szól. Avagy azt mondja, így lehet üzleti megfontolásokból olcsón hatni a néző érzelmeire. De az is lehet, hogy azért kanyarintott ilyen véget filmjének Fridrik Thór Fridriksson rendező, hogy valamelyest oldja azt, amit addig nyújtott töményen az abszolút realitásból, az élet legkeményebb valójából. Ez a film ugyanis a maga apró kis anekdotáival az öregkori, az elmúlás felé közelítő életről tökéletes telibe találat. Aki átéli éppen vagy átélte, konstatálja, ez van és volt körülötte is. Akire még csak vár ez a helyzet, az pedig tudatosíthatja, hogy valami ilyesmire készüljön. Ezt a forgatókönyvet az élet írja – ha mégoly közhelyes is ez a megfogalmazás. Ilyen a lassú életfogyás, mint amilyennek a film mutatja. Ilyen az, ahogy folyamatos leépüléssel megy ki az ember abból, ami itt, a földön megadatott neki. Ilyen az érintett számára, s ilyen a hozzátartozói és a környezete számára. Ezt valahogy valamennyien át fogjuk élni. De talán e film megnézésével egy kicsit jobban a lelkünkre vesszük majd az élet végét.

Amolyan megduplázott mozisélménnyel indít a film. Arról szól ugyanis, hogy egy izlandi rendező elkészít egy játékfilmet, amelyre rámegy inge-gatyája, elviszik az autóját, vinni akarják feje felől a tetőt, hogy fedezze a veszteséget. Mivelhogy bármilyen jó is a műve, nincs közönsége. Az öregekről szól a filmje, s azok, akiket érint, nem járnak már moziba. Más meg nem kíváncsi rájuk. Legalábbis mozis élményként semmiképpen. Ezekkel összefüggésben mond ki rengeteg kritikát Fridrik Thór Fridriksson a hollywoodi stílus rovására.

De nem erről – a valódi, az életet figyelő mozi pusztulásáról – szól a Mamma Gógó. Hanem róluk, a filmbéli rendezőről és édesanyjáról, Mamma Gógóról.

Arról, ahogy megnehezíti kapcsolatukat az Alzheimer-kór. S arról, ahogy a fia lemond az anyjáról. Ahogy belemegy, hogy ne hagyja otthon magára felügyelet nélkül. S eljön a nap, amikor sok huzavona után elindulnak az idősek otthonába. Ülnek a kocsiban csüggedten, vonul mögöttük a zord izlandi táj. Mamma Gógó fia pedig egyszer csak elkezdi magyarázni az anyjának, hogy jó lesz neki az otthonban, mert ott felügyelet alatt lesz, törődni fognak vele, és sorolja, milyen előnyökkel jár majd az ottlét. Aztán, reagálva rá, csendesen megszólal Mamma Gógó, és megfontoltan azt mondja, hogy…

A mondat, amit itt kimond, úgy üt szíven, hogy utána már a lélegzet is nehezebb. De ez csak fokozódik: mivel következik a megérkezés képe, az pedig egy életre belevésődik az agyba. S folytatódik az ottlét a szökési kísérletekkel… A menekülésekkel a múltba. Azokba a megélt epizódokba, amikor Mamma Gógónak párja oldalán még csak formálódott az élete.

Nincs ebben a filmben semmi hozzá tett érték a képzeletből – így rendez az élet, ez esetben természetesen filmes eszközökkel tükröztetve.

Ne tessék megijedni azonban, nem végig szívfacsaróan komor a Mamma Gógó! Van humora is. Remek humora.

Mamma Gógó az unokáját autóval (már az az autó megér egy misét!) hozza haza a kórházból, s megállítja őket egy rendőrjárőr. „Fogyasztott alkoholt?” – kérdezi a rokonszenves rendőr. Na, olyan rendőrvicc, ami a folytatás, s amit ők hárman, a szőke rendőr, a Mamma Gógó és a hót fapofa kisfiú odatesznek a vászonra három percben, ritkán születik. Annyira szívből jövő, kedves, bájos, s olyan eredeti, hogy önmagában, filmetűdként is megállná a helyét. Nincs benne semmi erőltetett, semmi konstruált, semmi ún. magas művészi, csak egy bájos helyzet egyszerű, visszafogott, intelligens tálalása.

A vég olyan, amilyennek említettem is már az elején. De az élet elvesztésének elviseléséhez – ahhoz, amit teljes terjedelmében a film mutat – kell egy kis szappanopera is. Anélkül még nehezebb lenne kijönni a moziból. Bemenni viszont be kell, és meg kell nézni ezt a filmet, tényleg olyan. Jó pár súlyos gondolattal leszünk gazdagabbak.