Magda Vášáryová már a harmadik díjat kapta idén

Vele álmodta filmre František Vláčil a Markéta Lazarovát, állandó színésze volt Petr Weigl csapatának, őt választotta a szépséges Mariska szerepére Jiří Menzel a Sörgyári capriccióban, színpadon pedig a drámairodalom legjelentősebb szerepeit játszotta el. Színészi diplomát nem szerzett, a Komenský Egyetemen tanult matematikát, szociológiát és filozófiát. A rendszerváltás után diplomata- és politikusi karrierje egészen a szlovák elnökjelöltségig vitte, miközben nagykövet volt és külügyi államtitkár. Igazi európai látókörű, számos nyelven beszélő ember, aki művész és politikus egy személyben. 

„Rendkívüli egyéniség. Tudja, mit akar.” Ezt Jiří Menzel nyilatkozta önről, s úgy tűnik, már az első tévéfilmje után, tizenöt éves bakfisként tudta, mivel akar hivatásszerűen foglalkozni, és mivel nem. Honnan ez a határozottság, céltudatosság, magabiztosság? 

Így neveltek a szüleim. Gyerekkorom óta el voltam mélyedve a könyvekben, állandóan olvastam, megszállottként szerettem a zenét, zongoráztam, ezért sem a két szlovák tévéfilm, A szelíd teremtés és a Könnyű lélegzet, sem a Markéta Lazarová sikere nem tudott elkábítani. Nekem komoly terveim voltak, és egyáltalán nem akartam színésznő lenni. Chudík úr indított évfolyamot a színművészetin, amikor sokan azt tanácsolták, jelentkezzek a főiskolára. Én erre azt válaszoltam, hogy inkább a szociológiát választom. Bolondnak néztek. Hiába magyaráztam, hogy nem vonz a reflektorfény, nem vágyom arra, hogy mindenki engem csodáljon, nem értettek. Az osztálytársnőim színészportrékat gyűjtöttek, kivágták a képeket az újságból, és albumba ragasztották őket. Engem ez sem érdekelt. Húszévesen találkoztam Marcello Mastroiannival, és csak ámuldoztam, hogy egy fejjel alacsonyabb nálam. Semmi rajongás vagy megilletődöttség nem volt bennem. A mai fiatalok zöme kamera előtt akar állni, arra a bizonyos warholi tizenöt perc hírnévre vágyik. Ismert akar lenni. Én jól megvagyok anélkül. Szerepekről sem álmodom, hogy mindig más és más lehessek. Gyakran kérdezik tőlem, hogy melyik filmbeli figurát szerettem a legjobban. Abszurdum. Hiszen ez fikció. Kreált, kitalált alakokat szeressek? Valós személyiségeket igen. Néhány író stílusát. Vagy a kertet, a fákat. De egy konstruált valamit…? 

Pedig voltak szerepei, amelyekkel hosszú hónapokat töltött el. 

Mégsem jutott eszembe soha, hogy ettől másvalaki vagyok, az a figura, akit megformálok. Mindig a nézőkre gondoltam. Igyekeztem úgy játszani, hogy a néző élje át, amit mutatok. Szerencsére sok olyan kollégával dolgozhattam, akik hasonlóképpen gondolkoztak, mint én, és ugyanazzal a megfontolással nyúltak a szerephez, hogy érzelmeket ébresszenek a közönségben. Én sose mondtam, hogy na, most sírni fogok, mélyen átélve. Azt akartam, hogy a nézők sírjanak. Sírtak is. Vagy nevettek, ha kellett. Intelligens módon megnevettetni a nézőket egyébként sokkal nehezebb, mint megríkatni. Abban van egy kis matematika is. Időzítés. Negyed, fél másodperc, amígeljutanézőhözagondolat,ésezt kézben kell tartani, nem azzal kell foglalkoznom, hogy én vagyok az a bizonyos figura. Gondolkodó színészekkel szerettem játszani, nem a figurával. 

Jiří Menzel mesélte egyszer, hogy mennyire zavarta őt, amikor a Sörgyári capriccio forgatási szüneteiben, vagy amikor másvalaki állt a felvevőgép előtt, ön egyfolytában olvasott. Bizonyára annak örült volna, ha „beburkolózik” Mariska szerepébe. 

Jirkával ellentétben Petr Weiglt, akivel több operafilmet forgattam, például a Ruszalkát vagy a Feltámadást, egyenesen lenyűgözte, hogy állandóan a könyveket bújtam, filozófiai traktátumokat olvastam, vagy matematikai példákkal foglaltam el magam. De az utolsó pillanatig, amíg készen nem állt a stáb a felvételre. Aztán odaléptem a kamera elé, és elsőre pontosan megcsináltam, amit kért tőlem. Sok színésznek az előadás után órákra van szüksége, hogy érzelmileg visszatérjen a mindennapi életbe. Én ezen csak mosolyogni tudok. Amint véget ért a darab, én már Magda Vášáryová voltam. Hozzáteszem: a színpadon sem voltam más, csak igyekeztem a nézőben azt az érzetet kelteni, hogy azt az embert látja, aki a szerző képzeletében megszületett, de főleg tolmácsolni akartam az író gondolatait. Egy modellből, bármennyire szeretné is, soha nem lesz jó színész, mert rögzült benne, hogy milyen arcot kell vágnia. Megtanították neki, s már nem tudja levetkőzni. Tőlem egyetlenegyszer kért konkrét arcot egy rendező, és nem kis konfliktussal ért véget az „iskolázás”. Arra kért, hogy utánozzam le őt. Húszszor lepróbáltuk, mégsem ment. Már kiabáltunk egymással, az egész stáb mellettem állt, bizonygatták neki, hogy amit kér tőlem, azt magamból kell felmutatnom, annak ugyanaz lesz a jelentése. Időbe telt, míg rájött, hogy valóban hamis a gesztus, ha tőle „veszem el”. 

Trezorszínésznő voltam, nyilatkozta Kassán. 

Ez az igazság. A Szelíd teremtés, a Könnyű lélegzet, a Markéta Lazarová, de még a Madárkák, árvák és bolondok is húsz évig várt a bemutatóra. A kommunista párt központi bizottságának tagjai minden év elején megnézték ezeket a filmeket, és a végén közös döntést hoztak, hogy ilyen alkotások többé nem születhetnek nálunk. 

Az egyetemen hogyan fogadták, hogy ilyen filmekben vállalt szerepet? 

Megüzenték, hogy nem kell többé bejárnom az előadásokra. Bekérték az indexemet. Természetesen nem indokolták meg, hogy miért. Én tudtam. Volt egy professzor, akit ez nagyon elszomorított, és mellém állt, de volt másik kettő, aki elől bujkálnom kellett. Mert az előadásokon továbbra is ott ültem. A diplomamunkám témáját azonban meg kellett változtatnom, de amit írtam, az is a trezorban végezte. Bécsben voltam nagykövet, amikor Kusý professzor úr, az egyetem rektora meglátogatott, és elhozta ajándékba. Paralel rendszerek a kommunizmusban. Ez volt a szakdolgozatom témája. A doktorátust sem szerezhettem meg akkor, hiszen annak a diplomamunka volt a feltétele, azt pedig „biztos helyre” zárták. Ezért kezdtem el játszani a Színház a korzón társulatában. Nem volt más lehetőségem, nem találtam más munkahelyet. 

Hogy viselte mindezt? Hogy bár térdre kényszeríteni nem tudták, eltérítették az eredeti pályájáról? 

Otthon már megszoktam, hogy megfigyelésalattacsaládunk. Anyám csak azért nem taníthatott egy ideig, mert német nemzetiségű volt. Engem hat-hét évesen már kihallgatott a titkosrendőrség. Ebben nőttem fel, nekem ez már normálisnak tűnt. Jöttek ellenőrizni, hogy van-e karácsonyfánk, mert ha igen, akkor vallásosak vagyunk. Volt, de becsomagoltuk, hogy ne lássák. Általában arról faggattak, járok-e templomba. Apám sokszor eltűnt. Nem tudtuk, hol van, honnan vitték el, mikor jön haza, elengedik-e egyáltalán. Beteges gyerek voltam, orvosi javaslatra tengerhez kellett volna mennem, az segített volna. Kétszer is készen álltunk az útra, amikor táviratban értesítettek bennünket, hogy a kirándulás elmarad. Meg is indokolták, hogy miért. Nem képviseltük volna hazánk érdekeit. Tudtam, hogy ha felnövök, szembe fogok szállni a rendszerrel. Más számításba sem jöhetett. 

Nemegyszer mondta már magáról azt is, hogy született szamaritánus. 

Szeretek segíteni másokon. Gyerekként is mindig arról ábrándoztam, hogy megjelenek valahol egy hatalmas árvíz vagy egy pusztító vulkánkitörés után, és megmentem az embereket. Mivel sokat betegeskedtem, nagyon magányos gyerek voltam. Feküdnöm kellett, azért olvastam annyit. Mással nem tudtam lekötni magam. Csak a könyvek érdekeltek. Így alakítottam ki a magam belső világát. 

S ha úgy hozza a helyzet, képes segítséget kérni másoktól, vagy ha törik, ha szakad, egyedül oldja meg a problémáját? 

Kitartok a barátaim mellett. Tudom, mikor kit kell felhívnom. Sokszor már a beszélgetéseinkből is sikerül erőt merítenem. 

Szakmai díjat itthon idén kapott először. 1988-ban érdemes művész lett. 

Politikai díj volt. Úgy gondolták, ha én átveszem, akkor Milan Lasica és mások sem utasítják vissza. A nővérem is arra kért, hogy fogadjam el, különben az ő helyzetét is megnehezítem. A kassai díjat huszonnyolc évvel azután kaptam, hogy befejeztem a színészi pályámat. Kiálltam a közönség elé, és háromnegyed részükről tudtam, hogy csak filmekből ismerhetnek. Ötvenévesnek kell lennie annak, aki engem színpadon láthatott. 

A Sörgyári capriccio révén szerte a világon szeretik. 

Prágában jártam pár nappal ezelőtt, két tévécsatorna is akkor sugározta a filmet. Lépésenként állítottak meg az utcán, sőt volt olyan is, aki arra kért, hogy menjek el vele sörözni, másvalaki arra volt kíváncsi, milyen volt fent, a kéményen. Igen, a köztudatban jelen vagyok. Végül is huszonhat évig színésznő voltam, ez az időszak nem veszett el, maradt belőle valami, és ez kellemes érzés. De amikor átvettem a díjat Kassán, el kellett mondanom: „Kérem, gondoljanak csak bele, mennyi mindent csinálhattam volna még, ha engedik. Nem szeretném, ha megismétlődne az a korszak!” 

Színészi hiúságnak a leghalványabb jelét sem éreztem soha a személyiségén. 

Van sok negatív tulajdonságom, de ez tényleg nincs meg bennem. Más, fontosabb kérdések foglalkoztatnak. A politikai karrieremet végérvényesen lezártam. A legrégibb hazai női egylet elnöke vagyok, 2012-ben megalapítottam a Szlovák Kultúrpolitikai Intézetet, tanítok Prágában… van elfoglaltságom éppen elég. S akkor az unokáimról még nem is beszéltem. 

A teljes kikapcsolódást miben találja meg? 

A zenében. Például a swingben. Ha mindketten otthon ébredünk, én készítem a reggelit, a férjem szolgáltatja hozzá a zenét. Általában Dean Martint, Frank Sinatrát, Glenn Millert. Milan nehezen viseli, ha reggel Mahlerrel bombázom. Már panaszkodott a múltkor valakinek, hogy elege van a komolyzenéből, amit tőlem kap. 

Ha életében még egyszer szerepet vállalna, akkor csak Mrs. Marple, az Agatha Christie-könyvek hőse jöhetne szóba, mondta. Komolyan gondolta? 

A tréfa szintjén komolyan. Én ugyanis nem fogom megélni a nyolcvanöt éves kort. A mi családunkban senki nem élte meg. Mrs. Marple szerepéhez pedig magas kor kell. Kicsit összetörtnek kell kinézni hozzá. Négy év múlva kivonulok a közéletből. Nem fogom már annyira avanzsálni magam. 

Ismerek férfiakat, akik egyáltalán nem rajonganak a nagyon okos, ambiciózus nőkért. 

A férjem sem bírja négy percnél tovább, ha a szíriai helyzetet elemzem neki. Amint megérzi, hogy valamiről többet tudok, mint ő, az már zavarja. Én viszont szeretem az ambiciózus férfiakat. Ezért értjük meg egymást olyan jól Milannal.