Maffiatabló a gengszterlét tragédiájával

Maffiatabló, akciódráma, bűn és bűnhődés keserű története, és már-már megrendítő búcsú attól a miliőtől, aminek megfestéséhez ő mindig is értett. Persze, úgy búcsú ez, hogy az ember pontosan tudja, akar még ilyet kapni, akarja még látni, ahogy a rendező órákon át mutatja azt a világot, amelyről egykoron talán azt hittük, hogy van romantikája.

De mindezek mellett: Az ír valódi mozi, hogy a manapság a Marvel-filmek kritikusaként fellépő Scorsese szavaival éljek. Valódi mozi, és nemcsak azért, mert okos, logikusan építkező film, amely képes meglepni a nézőjét, hanem mert követel is tőlünk: három és fél óráig tart, és aki nem a Netflixen, hanem moziban nézi majd, annak alighanem egy harmincperces szünetet is bele kell kalkulálnia az idejébe, attól függően, hogy melyik verziót kapja. Nincsenek manapság már ilyen filmek, mondanám rögtön, és most nemcsak a játékidőre utalok: Az ír ugyanis olyan mozi, amelyből már tényleg kevés van. Kevesen vannak, akik úgy tudnak mesélni, mint Scorsese, kevesen azok, akik lendületet tudnak adni még egy-egy unalmas jelenetnek is, és akik úgy tudják keverni a tragédiát a humorral, ahogy ő teszi. 

Egyébként Az írben is azt csinálja, amit például a Casinóban, vagy éppen a Nagymenőkben: gengszterekről mesél, pontosabban gengszterek mesélnek nekünk, nevezetesen Frank, aki egy idősek otthonában üldögél, és visszaemlékszik azokra az időkre, amikor „festőként” dolgozott. Magyarán: embereket tett el láb alól, aminek köszönhetően a fal általában véres lett.

Hogy dicsőségesek voltak-e azok a napok? Egy fiatalabb Scorsese filmje talán ezt mondaná, és nem állítom, hogy Az írben ne volna ott a gengszterlét romantikája, ne lenne abban valami nevetségesen abszurd, ahogy Frank fogja magát, lemegy a lányával a boltba, és kirángatja onnan a tulajdonost, aki nem megfelelően viselkedett a gyerekével. Vagy hogy ne volna mulatságos, ahogy a gengszterek pizsamában lamentálnak arról, mit lehet tenni Kennedy elnökkel és Bobby Kennedyvel, akik hűvösre akarják tenni őket. Mégis: Az ír arról is szól, hogy az élet lehetne másmilyen is (nem véletlen, hogy a film jelentős részében Frank és barátja–gengsztertársa, Russell úgy autóznak szerte Amerikában, mint az ártatlanság megtestesítői, mintegy mutatva, hogy így is lehetne élni), és hogy akiket meggyilkolnak, azok embereket hagynak maguk után. Életek mennek tönkre, és az embert nemcsak a carbonara fölött, az olasz étterem szélső asztalánál, hanem a saját lánya szeme láttára lövik le. „Mert ennek ez a lényege” – mond valami hasonlót Frank.

De, lévén a film kifejezetten hosszú, Az ír nem egyszerűen csak ennek a világnak a tragédiájáról mesél: tabló ez Amerikáról, megannyi figurával, és persze megannyi fikcióval és nyitott kérdéssel. Scorsese pedig ebben is jó: úgy vezet be tucatnyi karaktert, hogy nem törik meg a cselekmény. Persze, vannak Az írnek gyengébb pillanatai, de ilyenkor mindig lehet azokhoz fordulni, akiket Scorsese összehozott erre a mozira: Robert De Niróhoz, Joes Pescihez és Al Pacinóhoz. Mert amikor ők a vásznon vannak (és Az ír jelentős részében valamelyikük szerencsére mindig a vásznon van), akkor azt érzi a néző, hogy semmi más nem számít, és tudom, hogy a főszereplő, De Niro a sztár, de ostobaság volna elmenni Joe Pesci mellett. Ő az, aki az utóbbi években szinte egyáltalán nem forgatott, most viszont itt van, és azzal a finom, kisgyerekes tekintetével mutatja meg, hogy miért volt remek választás erre a szerepre.

Fogalmam sincs, akar-e még gengszterfilmet készíteni Martin Scorsese. Remek volna, ha igen, ám közben tudom, hogy ha ez egy hattyúdal, és mostantól csak teljesen műfajban fog utazni, akkor sincs ok panaszkodni, mivel a film hattyúdalnak is tökéletes. Bár felesleges mindenféle jelző, mert az Az ír egyszerűen az a mozi, amit nem tanácsos kihagyni.

Az ír (The Irishman). Amerikai dráma, 209 perc, 2019. Rendezte: Martin Scorsese. Szereplők: Robert De Niro, Joe Pesci, Al Pacino, Harvey Keitel.