Macaronok, ánizslikőr és háború

Az asztalnál négy tábornok, szürke egyenruháikon rangok és kitüntetések virítanak. A helyszín egy választékosan berendezett párizsi enteriőr, az időpont a közelmúlt, de akár a jelen is lehetne. A gazdagon redőzött vörös bársonyterítőn színes macaronokkal teli emeletes tálca, a terítő alól előkerül a pastis, vagyis az ánizs-likőr, a franciák hagyományos aperitife, amit a házigazda csak titokban locsol a poharakba, mamája ugyanis csak mandulatej fogyasztását engedélyezte házon belül. Egyszóval nincs hiány kulturális sztereotípiákból, elvégre a fő fogás, maga a téma is az: itt a parancs, háborúzni kell. Hogy miért? Esetünkben éppen azért, mert a miniszterelnöknek ez a passziója.

Aki nincs képben a szerzőt illetően, Boris Vian színművét – melynek műfaját a szerző „víg katonai tragédiaként” határozta meg – kortárs darabnak is nézheti. A Tábornokok uzsonnájának másfél órás játékidejét olyannyira áthatja az irónia, a szatíra és az abszurd, hogy az tökéletesen megfelel a mai posztmodern kilátástalanságon edződött néző szája ízének. Teljességgel kiüresedett gondolatként jelenik meg a nacionalizmus eszméje a darabban, csakúgy, mint a háború ötlete, melynek kirobbantásához semmilyen indok nem szolgál. Leszámítva a miniszterelnök handabandázását a tarthatatlan gazdasági állapotról, mikoris az országnak bármi áron szabadulnia kell a megtermelt feleslegtől.

A szomszédunkban dúló, egy következő világégéssel fenyegető háború és a térségünkben egyre inkább felerősödő nemzeti eszmék idején Boris Vian műve talán nem is lehetne időszerűbb. Nem meglepő tény, hogy míg élt, a szerzőnek nem sikerült learatnia a babérokat irodalmi munkáiért. Világunk abszurd voltára rámutató hangnemével jócskán megelőzte korát, a szakma és az olvasók csupán a halála utáni évtizedekben kezdték felfedezni műveit. Vian egyébként roppant sokoldalú alkotó volt, zenei tehetségét édesanyjától örökölte (a francia közegben nem szokványos Boris keresztnevet Muszorgszkij operája, a Borisz Godunov után kapta), jazzmuzsikusként Miles Daviddel is játszott, és festett is. Irodalmi életműve nagyjából másfél évtized gyümölcse, egy szívroham következtében halt meg mindössze 39 évesen. Tíz évvel halála után jelent meg az életmű első magyar fordítása: 1969-ben vehették kézbe az olvasók a Tajtékos napok című regényét, melyet aztán a Pekingi ősz és a Venyigeszú és a plankton című kötetek követtek. A Tábornokok uzsonnája című dráma csupán 2016-ban látott napvilágot magyarul, mégpedig a Helikon kiadó gondozásában – a novellákat és drámákat egyaránt tartalmazó kötetnek ez a címadó műve is.

Nem mellesleg ez az első alkalom, hogy magyar színpadon látható a színmű. A produkció a Komáromi Jókai Színház és a pozsonyi Színművészeti Egyetem hallgatóinak közös munkája, a rendezést Gardenö Klaudia jegyzi. A fiatal, garamkövesdi származású rendezőre érdemes lesz odafigyelni, reméljük, hogy egyre több lehetősége nyílik arra, hogy itthon is dolgozzon. Gardenö Klaudia a színház felé vezető útja egyébként az Érsekújvári Rockszínpaddal indult, tanult jazzéneket és nagybőgőzött, bábrendező szakra járt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, majd Svájcban diplomázott. Ebben a rendezésben fontos szerepet kap a színpadi összkép és az egyes vizuális elemek, ami talán a bábos háttérnek is tudható be. A díszlet csupán néhány tárggyal – az elegáns faburkolattal, a hangsúlyos terítővel, egy csíkos tapétával – képes megidézni a nézőben egy letűnt, de mégsem távolinak ható kor miliőjét (a díszlet- és jelmeztervező Gadus Erika). A karakterek szintén csupán néhány lényegi vonás segítségével kelnek életre, a komédiához hasonlatosan jól ismert, karikírozott jellemvonások kerülnek előtérbe. Ezt követően pedig már csak egy lépés, és górcső alá kerülnek a kulturális sztereotípiák, melyeket a vége felé közeledve egyszerűen szétmarcangol a darab. Semmi nem a realista színház jegyében történik itt, minden aposztrofálva van.

Nem ez az első alkalom, hogy a Jókai Színház teret nyújt a Pozsonyban tanuló színművészetiseknek – ez a csupán ötszereplős darab pedig rendkívül jól áll a most bemutatkozó fiatal csapatnak. Heringes Williamet már láthattuk a Jókai színpadán (legutóbb Kis Böck szerepében a Mefisztóban, azelőtt Szebenicset játszotta a Pál utcai fiúkban). Bár nincs a darabnak a szó klasszikus értelmében vett főhőse, ő játssza a leginkább központi figurának mondható félszeg Audubon tábornokot, akit Plantin miniszterelnök megbízatása mellett az a teher is nyomaszt, melyet édesanyja, Madame de la Pétardière helyez vállára állandó jelenlétével életében. A minisztert és a körülményeskedő anyukát, csakúgy mint Párizs érsekét Kantár Máté alakítja, aki egyébként nem is színésznek készül, hanem rendező szakon tanul. Közben ő felel az előadás zenei aláfestéséért is – zongorán játszik, sőt a darab vége felé egy nem várt, ám hatásos pillanatban a citerát is megszólaltatja. Ez már önmagában szokatlan mennyiségű feladat egyetlen embertől a színpadon, Kantár Máté ráadásul mindhárom karakterét pazarul formálja meg. A további három tábornok szerepében Béhr László István, Balla Barnabás és Mezőszállási Márk láthatóak, akikre mintha csak rászabták volna karakterüket. A csapat játékát nézve a néző úgy érezheti, hogy egészen rendkívüli színházi generáció ébredezik tájainkon.

Az is figyelemre méltó, hogy francia szerző művéről van szó. Hiszen az, hogy ennyire erőteljesen élnek bennünk a nemzet és a nemzeti identitás kategóriái, az nagyban a franciáknak is köszönhető. Akik számos szerzőjüknek, köztük Boris Viannak hála, képesek voltak görbe tükröt állítani maguk elé. Nekünk pedig fontos, hogy az aktuális politikai légkörben ne feledkezzünk el arról, hogy igenis szabad – sőt, kell tudnunk –  nagyot röhögni a nacionalista eszméken. Anélkül, úgy néz ki, egy ideig még biztosan nem fog menni. Addig pedig szurkoljunk ennek a darabnak, hogy minél többen lássák.