Lopott jeggyel ül be a moziba a fesztiválklip hőse

A gyűrűk ura Frodója, Elijah Wood felkavarta a város életét(ČTK-felvételek) Fesztiválklipet forgatni minden filmes számára nagy kihívás Karlovy Varyban. Két percben pompásan elmesélni egy eredeti történetet, amelyet aztán minden játékfilm előtt levetítenek – ez „kezdőnek” és „haladónak” egyaránt remek „névjegy”. Jan Svěrák, Petr Zelenka, Jan Hřebejk, Saša Gedeon és a többiek az elmúlt évek során tehetségük legjavát tudták felcsillantani az így kapott lehetőséggel. Martin Krejčíről egyelőre csupán annyit tud a szakma, hogy rövidfilmjét már a cannes-i fesztivál is bemutatta, első játékfilmjének pedig nem csak a forgatókönyve – a szereposztása is kész van, producere pedig már javában tárgyal szlovák, lengyel és magyar kollégáival.

Fesztiválklipjének három központi figurája van: a hátizsákos egyetemista, aki minden pénzét mozijegyre költi, s ott alszik, ahol éppen helyet talál magának. Tehát vagy a város széli sátortáborban, vagy a szabad ég alatt, hálózsákjában, a Thermal Szálló zöldövezetében. A másik figura V.I.P. vendég, azt hiszi magáról: ő valóban nagyon fontos személyiség, és ennek megfelelően „kellő öntudattal” közlekedik a fesztivál színhelyén. A harmadik: trendi csávó. Divatos ing, drága nadrág, elegáns cipő. Mindezzel együtt nem biztos, hogy rokonszenves. Ez éppen nem. Ő teszi le a bár pultjára kitömött pénztárcáját, a kilógó mozijeggyel, amit észrevétlen mozdulattal elcsen a hátizsákos. És fut, szalad vele boldogan a Thermal folyosóin, lépcsőin, teraszán, s emlékeztetve a Hair egyik nagyjelenetére, amikor a farmernadrágos Berger felugrik az esküvői asztalsorra, ő is egy ilyen útvonalon menekül, péppé taposva egy jókora fogadás rakományát. A liftben majdnem belerohan Jiří Bartoškába, a fesztivál igazgatójába, a lépcsőházban Marek Eben, a nagymozi „arca” állja útját egy pillanatra, a trendi csávó pedig kétszer is fellöki a „víájpís” fazont, aki aztán elkapja a fickó grabancát, és kivágja a Thermal tizenötödik emeletéről. De a hátizsákos fiú akkor már bent ül a moziban...

Kétperces opusával jelesre vizsgázott Martin Krejčí. Nemsokára azt is megtudjuk, mire képes két órában.

Ugyanezt az utat David Ondříček is megtette, az ő klipjének is tapsolt már a fesztivál közönsége. Most az édesapja több évtizedes munkásságából nyújtott háromperces ízelítőt. Miroslav Ondříček, a cseh filmesek nemsokára hetvenéves mestere, Milos Forman udvari operatőre (Pályázat, Egy szöszi szerelmei, Tűz van, babám!, Hair, Ragtime, Amadeus), aki francia, angol és amerikai rendezőkkel is többször dolgozott, s akinek kamerája előtt olyan sztárok fordultak meg, mint Meryl Streep, Robert de Niro vagy Robin Williams, életműdíjat vett át ugyanis a fesztivál nyitóestjén. „A film egy játék, és addig örüljünk, amíg játszhatunk” – mondta Kristály Glóbusszal a hóna alatt, majd elegáns botjával a kezében lesétált a színről.

A hangulat akkor vált dermesztővé, amikor a másik életműdíjas, Harvey Keitel, a hollywoodi nagy vadak egyike (Taxisofőr, Thelma és Louise, Zongoraleckék) vette át az elismerést – és a szót. Jól felépített beszédében ugyanis részletesen elmesélte, hogyan került egészen közeli kapcsolatba Csehszlovákiával. Amikor kimondta, hogy Csehszlovákia, a nézők közül először sokan úgy gondolták: Keitel megfeledkezett a két ország különválásáról. Aztán pár pillanat múlva kiderült: pontosan tudja, hogy az elmúlt négy és fél évtized során mi történt a két ország(rész) életében. „Azokban az időkben, amikor Václav Havel börtönben ült, több amerikai kollégámmal szabadon engedését sürgetve levelet írtunk, amit aztán bevittünk a New York-i csehszlovák nagykövetségre. Ahol csak résnyire nyitották előttünk az ajtót, és úgy kellett beadnunk a petíciót.” Václav Havel, mint az elmúlt években mindig, most is ott ült a nézőtéren, és megilletődve hallgatta Keitel szavait. Aki aztán egy mesteri csavarral egyszer csak néma csendre kérte a jelenlevőket, és bejelentette: életének nyolcvanadik évében, egy Los Angeles-i kórházban meghalt Marlon Brando. Nem sorolt filmcímeket, nem emlékeztetett nagy alakításainak tucatjára, még csak azzal a kínálkozó megfogalmazással sem élt, hogy „elvitte a vágy villamosa”, egyszerűen csak közölte a tényt, lehajtotta a fejét, s a néma csendben eltűnt a színpad sötétjében.

Van olyan is, aki úgy van jelen a fesztiválon, hogy valójában el sem jött. Törőcsik Mari. A felújított Körhinta, Fábri Zoltán legendás alkotása most szerepel először a fesztivál műsorán, zenéje azonban már annyiszor felcsendült a napokban, hogy ha így folytatják a szervezők, az idei szemle slágere lehet az a muzsika, amely Soós Imre és Törőcsik Mari drámai táncát festi alá. Ezeket a képeket játsszák ugyanis a leggyakrabban a Thermal Szálló előtt lévő mozivásznon, ahol mindenki megáll, aki arra jár. Igaz, hogy a fesztivál legnagyobb női sztárjaként az Airport ’70-ből, a Gyilkosság az Orient expresszen-ből és a Vad orchideából kiragyogó, ma is vonzó Jacqueline Bisset-t emlegetik (talán mert a Newsweek minden idők legszebb színésznőjeként tartja számon), annak viszont, aki most, az először látott Pataki Mariban felfedezi a Karlovy Varyban háromszor is díjazott Törőcsik Marit, itt és most minden bizonynyal ő lesz a legbájosabb külföldi színésznő.

Bisset egyébként szintén egy régi sikerére, a Truffaut-val forgatott Amerikai éjszakára hívta fel a nézők figyelmét, arra az immár legendás alkotásra, amely egészen új irányba terelte az életét. Egészen addig ugyanis táncosnő volt, s ahogy meséli: egy olcsó, Los Angeles-i szállodában érte utol a francia rendező felkérése, s onnan utazott hirtelen vett, három elegáns ruhával Párizsba, hogy ismeretlen szépségként egy csillogó filmsztárt játszhasson. Történt mindez harminc évvel ezelőtt, s bár az idő Jacqueline Bisset arcán is hagyott némi nyomot, érett nőiességét azonban továbbra is jól tudja kamatoztatni a kamera előtt. Most éppen John Irvin rendezésében készül új szerepre, s bár a film címe sehogy sem jut az eszébe, anynyit biztosan tud: egy különös tánciskola szigorú igazgatónőjét kell megformálnia, aki körül valósággal felizzik a levegő, főleg, ha növendékei „ügyében” férfiakkal kell tárgyalnia. Neki való szerep, ezzel ő is tisztában van. Persze nem azért, mert a nő szigorú, hanem mert vibráló érzékiségével nagyon nagy titkokat sejtet.

Egy egészen más korosztályt képvisel (és bolondított meg) A gyűrűk ura Frodója, Elijah Wood, aki ötödik hetét tölti Prágában, legújabb filmje forgatásán. Nem is kapott hosszabb szabadságot, de az a két nap, amelyet Karlovy Varyban töltött, elégnek bizonyult ahhoz, hogy a város életét felkavarja, s meghajoljon egy szürreális amerikai film előtt, amelyben Jim Carreynek és Kate Winsletnek aszszisztál (nyolcévesen ugyanezt tette Michael J. Foxnak a Vissza a jövőbe második részében), valamint hogy adjon pár interjút, és lenyomjon egy remek sajtótájékoztatót. Mindez elég is volt ahhoz, hogy bebizonyosodjon róla: nem egy elkényeztetett amerikai úrigyerek, de nem is egy eszement sztárocska, hanem mindennek épp az ellenkezője. Művelt, okosan gondolkodó, az élet összefüggéseit és visszásságait tisztán látó, érzékeny fiú. Akivel a természet titkairól ugyanolyan mélyreható beszélgetéseket lehet folytatni, mint például a mesterséges intelligenciákról. Minden érdekli őt, aminek köze van az emberhez, s bár hallatlan népszerűségére szerte a világon „építeni tudna”, képes megmaradni annak, aki: egy intelligens, jó humorú, hétköznapi srácnak.

Karlovy Vary szinte minden évben elindít valakit a hírnév útján. Ezt tette jó pár évvel ezelőtt Leonardo DiCaprióval, akit az értelmi fogyatékos Arnie-ként láthatott a cseh szemle közönsége a Gilbert Grape-ben. Tavalyelőtt már az ír Michael Legge startolt itt a pályán (most a Cowboyok és angyalok főszerepében remekel), tavaly az amerikai Scarlett Johannson (az idén már Vermeer-modellként viszi a prímet a Lány gyöngy fülbevalóval című alkotásban), ez az év azonban, Elijah Wood ide, Elijah Wood oda, a német Max Riemelt éve, aki a nagy tehetségű Dennis Gansel Napola című alkotásában nyújt fájdalmasan szép alakítást. Napola a Führer elitképző iskolája. Ide kerül be rögtön az érettségi után a jóhiszemű Friedrich Weimer, aki jeles sportolóként és a náci elvárásoknak külső jegyeiben is megfelelve, ingyenes képzésben részesül, könnyítve ezzel családja anyagi helyzetét. Csakhogy amit lát és tapasztal, az egyre több sebet ejt a lelkén. A náci drill, az embertelen bánásmód, a kegyetlenség végül is kijózanítja, s álmait feladva, vesztesként hagyja el a Napolát. Max Riemelt mindent megmutat a fiú lelki rezdüléseiből: az elszántságot, amellyel elhagyja a szülői házat, a lelkesedést, amely a Hitlerjugend tagjaként fűti őt, a céltudatosságot, amellyel kivívja tanárai elismerését, majd a csalódottságot, a végső kiábrándulást, amikor legjobb barátját veszíti el a befagyott tóban, a film legvégén pedig, amikor az igazgató még az intézettől kapott alsónadrágot is leparancsolja róla, a megalázottság hosszú perceit is hátborzongatóvá tudja tenni. Alakítását tekintve az idei fesztivál mindenképpen őt indítja „világ körüli útra”. A film harmincegy éves rendezője pedig már azon izgul: a német közönség, amely nem igazán kér már a háborús történetekből, s főleg nem az olyanokból, amelyek a lelkiismeretét piszkálgatják, hogyan fogadja majd nagylélegzetű alkotását. Főleg azok után, hogy Karlovy Varyban ekkora sikert aratott.