Ljudmila Ulickaja 80 éve szemlélődik

„Csak arról írok, amit jól ismerek, nem célom, hogy a társadalom minél szélesebb szeletét mutassam be. Például nem írok katonákról, mert nem ismerem azt a környezetet. De persze nyitott szemmel járok a világban és mindent megfigyelek. Tulajdonképpen a megfigyelés a kedvenc időtöltésem. Ehhez gyakran ki sem kell mozdulnom, mert házhoz jönnek a témák. A szereplőim többsége értelmiségi. Sokan közülük legalulról küzdötték fel magukat, és ez meghatározza a személyiségüket. Túlteng bennük a bizonyítási vágy, vagy mindenütt csapdákat sejtenek, esetleg folyamatosan kisebbségi érzésük van azokkal szemben, akik tálcán kapták mindazt, amiért nekik keményen meg kellett dolgozniuk. Ezt az embertípust sokszor volt alkalmam tanulmányozni” – mondta az írónő lapunknak 2017-ben, amikor Pozsonyban járt. Akkor még sejteni sem lehetett, hová fajulnak a dolgok mostanra, de a Putyin-rezsim már sokak életét megkeserítette. Ulickaja nemzetközileg ismert volt, ezért nem mertek „hozzányúlni”, de profi szemlélődőként azért látta, mi folyik körülötte.

„Oroszországban jelenleg genetikai szempontból negatív kiválasztási folyamat zajlik, vagyis a szürke átlagemberek élete a legkönnyebb, ők érzik magukat legjobban ebben az úgynevezett demokráciában. Csak azok lehetnek sikeresek, azok juthatnak magas pozíciókba, akik nem túl izgágák, kritikusak, nem lógnak ki a tömegből, nem tesznek fel kínos kérdéseket, viszont kellően rugalmasak és alkalmazkodók. A rendszer nem tűri a zseniket, lenyesi a túl magasra nőtt ágakat, hogy a sövény szép egyenes legyen. De a másik véglettel, az elesettekkel, a fogyatékkal élőkkel sem törődik, ők sem számítanak nekik, hiszen nehéz lenne belőlük engedelmes átlagpolgárokat csinálni.”

Hazájában csak akkor vettek tudomást róla, amikor művei külföldön sikert arattak. A jég csak 1992-ben tört meg, amikor a Novij Mir közölte Szonyecska című kisregényét, melyet Oroszországban Booker-díjra jelöltek, Franciaországban és Olaszországban pedig rangos irodalmi díjakat kapott. Karrierje azóta töretlenül ível felfelé.

A Médea és gyermekei (1996) megjelenése után ismét jelölték a Booker-díjra, ez a mű hozta meg számára a világhírt. A családregény egy krími görög asszony és hozzátartozói sajátos elszigeteltségéről szól. Egy olyan népcsoport történetét jeleníti meg, amely a hatalmas Oroszországban nem találja a helyét, feleslegessé válik. 1999-ben jött ki a Vidám temetés, amely címével ellentétben korántsem könnyed olvasmány. Az USA-ban élő orosz közösség egyik központi alakja halálos beteg, felesége, szeretői és barátai igyekeznek megszépíteni számára a maradék időt, közben saját életüket is kénytelenek alaposan átértékelni.

A következő, Kukockij esetei című regényében egy család életén keresztül mutatja be a diktatúra anomáliáit. Ezért a műért végre megkapta a Booker-díjat, a regényből készült tizenkét részes tévéfilmet pedig nagy sikerrel vetítették Oroszországban. A 2003-as Életművésznők egy olyan nőről szól, aki más nők életén keresztül próbálja megismerni önmagát. Az Odaadó hívetek, Surik főszereplője egy fiú, aki a körülötte élő nők sorsát szeretné megkönnyíteni. Ljudmila Ulickajáról gyakran mondják, hogy igazi „női író”, ez azonban csak a jéghegy csúcsa. Munkásságát áthatja az emberi sorsok iránti érzékenység. Szereplői összetett egyéniségek, akiknek nem mindegy, milyen nyomot hagynak maguk után a világban.

A 2006-os Daniel Stein, tolmács elnyerte az orosz Nagy Könyv díjat. A történet középpontjában egy zsidó származású férfi áll, aki a II. világháború idején tolmácsként dolgozott a Gestapónak, és segített elmenekülni 300 zsidónak egy megsemmisítésre ítélt gettóból. A főhőst itt más szereplők leveleiből, visszaemlékezéseiből ismerjük meg.

Szinte valamennyi műve olvasható magyarul is, a Magvető Kiadónak köszönhetően. Stílusának különlegessége a meseszövésben, a különböző szálak furcsa kapcsolódásaiban rejlik. A háttérben pedig minden esetben ott munkál a politika. Úgy tart tükröt a társadalom elé, hogy a kisembereket mutatja meg.