Lesz-e valaha történelmi megbékélés a Kárpát-medencében?

Hiába élnek a Magyarország körüli népek sokszáz éve ugyanabban a történelmi környezetben, az egyes országok történelemtudatában hatalmas különbségek, sőt éles ellentétek találhatók. Szlovák–magyar viszonylatban pl. gyakorlatilag két paralell történelem van, és ebből következően különböző adatokon alapuló, ezért eltérő történelemtudatról beszélhetünk. Például Stark Tamás budapesti történész konferenciabeli előadásán 42 ezer olyan emberről beszélt, aki 1945 után Magyarországról Szlovákiába települt. Ezzel szemben a mi tankönyvünk (Kovács–Simon, 3.rész, 36. old.) 73 ezer emberről tud, akik a háború után áttelepültek Szlovákiába. A konferencián résztvevő szlovák történelemtanár kolléga véleménye szerint nem feltétlenül szükséges azonos történelemtudattal rendelkeznünk, elég, ha a diákok tudatosítják, hogy a két népnek eltérő adatai vannak a második világháború utáni népmozgásokról. Én amondó vagyok, hogy amíg két nagyon eltérő (harmincezer ember!) számsor van a történelemkönyveinkben, és azokhoz erősen eltérő interpretációk járulnak, addig egy tapodtat sem jutunk előre a kölcsönös megbékélés útján.

Ez utóbbi véleményt egyébként éppen a konferencia nemzetközi dimenziójú vizsgálata támasztja alá. Egy, a résztvevők országában végzett felmérés azt firtatta, mit tudnak a diákok a szomszéd népek történelméről. A felmérés érdekes kapcsolatot mutatott ki a konszenzusos (azaz kölcsönösen elfogadott) tények és a történelmi ismeretek között. Határozottan látható, hogy történelemkönyveink a kora újkorig, azaz a modern nemzetek kialakulásáig nagyon hasonlóan dolgozzák fel ugyanazokat a témákat, ebből következően bizonyos események, mint pl. az oszmán-törökök előrenyomulása, szinte minden Kárpát– medencei fiatal történelemtudatában jelen vannak. A 20. századot illetően azonban, melynek eseményeire minden nép csakis saját szempontjából tekint, a közép-kelet-európai diákok szinte semmit sem tudnak egymás történelméről. A hézagos ismeretek közös pontja – jellemző módon – az első világháborút lezáró békerendszer, amit Szerbiában éppúgy sorsdöntőnek tartanak a tizenévesek, mint Magyarországon, csak éppen homlokegyenest eltérő okokból, s közben más szempontról, mint saját nemzetükéről, soha nem is hallanak. Rengeteg oka van, miért éppen a huszadik században található a legtöbb fájó pont. Tankönyveink még ma is főleg háborúkról és konfliktusokról szólnak, általában a nemzeti ideológia és a jó állampolgár kialakítása érdekében. Több nemzettársunk életének az a legnagyobb mai traumája, hogy valaha nem volt saját állama. A horvát delegáció pl. szó szerint elismerte és belátta azt az anakronizmust, hogy tankönyveik a középkortól kezdve visszamenőleg minden történelmi eseményt az önálló államért vívott folyamatos függetlenségi háború részének értelmeznek.

A megoldáshoz nagyon nagy szükség van a történelemoktatás modern formáira és korszerű módszertanára. Szlovákiában néhány éve létezik egy szlovák–magyar vegyes bizottság, amely nemcsak a mindkét nemzetet érintő problémás témaköröket próbálja végre tisztázni, hanem azt is célul tűzte ki, hogy fölveszi a harcot a tankönyveinkben található ellenségkép-alakítás ellen. Más szavakkal, fontos volna végre kiirtani a szlovák, valamint a magyar diákok által használt tankönyvekből a nyílt vagy burkolt ellenérzések kiváltására alkalmas szavakat, mondatokat, karikatúrákat, képfeliratokat stb. Ennek a munkának az őse a második világháború után felállt német–francia közös tankönyvbizottság. Manapság is léteznek hasonló, német–lengyel és német–cseh projektek, és e célra egy intézet is létesült Braunschweigben. Ennek az intézetnek az igazgatója, Falk Pingel volt a konferencia egyik védnöke.

Az Európa Tanács oktatási bizottsága éppen a budapesti konferencia napjaiban fogadott el egy dokumentumot a történelemoktatás legmodernebb céljairól és módjairól. Ez a strasbourgi határozat a 21. században a klasszikus tankönyvalapú tanítás helyett egyértelműen a csoportmunkán és a források összehasonlításán alapuló oktatást, valamint a lokális történelem és az „oral history” bizonyos, akár kisebb diákok által is végezhető formáit javasolja követendő példának. A rigid tantervrendszer miatt ez a fajta történelemoktatás náluk kevéssé használatos, és ha igen, akkor az kizárólag az oktatók szakmai elkötelezettségén alapul, mert a minisztérium semmiféle szakmai útmutatást nem kínál hozzá. Nem mellesleg, az oral history megörökítésére már nálunk is történtek kísérletek: pl. a Fórum Intézet munkatársai végeznek egy ideje ilyen kutatásokat, noha nem oktatási céllal.

A konferencia egyik szekciója napjaink, pontosabban az 1990-es évek történelmi eseményeinek oktatásával foglalkozott részletesen. A történelem tanulásának és tanításának státusában a hét különböző országban több hasonló vonás található, mint az ember gondolná. Egyik oldalon a történelemoktatás hallatlan dokumentummennyiség ismeretét és alkalmazását követeli, ugyanakkor ennek a tantárgynak az ismerete teszi leginkább lehetővé a fiataloknak az aktuális politikai-történelmi események könnyebb értelmezését. A másik oldalon viszont általános probléma, hogy egyre érdekesebb „produkciókat” kell a pedagógusoknak kitalálniuk, hogy a közelmúlt eseményeit vonzóbbá tegyék. Ez nem kis terhet ró a tanártársadalomra, miközben évek óta csökken a történelemtanulás iránti érdeklődés.

Úgy tűnik, vannak országok, mint pl. a konferencia szervezője, Magyarország, ahol tudatosítják, hogy az európai egyesülési folyamat egyik leghatékonyabb (bár korántsem egyetlen) lehetséges útja a szomszéd népekkel együtt tisztázott történelmi múlt és jelen. Ám a konferencia után sem vagyok meggyőződve, hogy minden Kárpát-medencei országban tudatosítják ezt.