Lelkét felkapta a kassai szél

Kassa évszázadok óta őriz valami sajátos titkokat, amelyeket az idegenek annyira szeretnének megfejteni, de ezekhez teljes egészében soha nem juthatnak el. Ebből a rejtélyes kassaiasságból a titkok őrzői olykor fel-felvillantanak valamit, s ez máris olyan érintéssé lényegül, ami elég ahhoz, hogy a lelkileg nyitott egyéneket megbabonázza, s e városhoz kösse. Roskoványi István festőművész is e kassai nagy mágusok egyike volt. Lényéből fakadóan nem is annyira a szavaival – noha kiváló társasági ember volt –, sokkal inkább a lényeget felmutató olajképeivel hatott. Mert hiába festett képet Kassáról annyi ide érkező idegen művész, hiába igézte meg őket Kassa, egy sem olyan, mint Roskoványi vallomása erről a városról. A titkot mi sem fejthetjük meg, de közelebb kerülhetünk hozzá, ha Márai Sándorral kimondjuk, hogy ez alighanem a magyarságban rejlik, pontosabban azokban az értékekben, amelyeket évszázadok folyamán a szászokkal, szlovákokkal érintkezve Európa felé fordulva felépített és megalkotott itt. Roskoványi ezeknek a hagyományoknak volt az őrzője, felmutatója és továbbvivője.

Nem készült még a halálra, hiszen csak ötvenöt múlt. Tele volt tervekkel, alig több, mint egy éve kezdett kibontakozni új, nonfiguratív festői korszaka, melyben csak a rá jellemző színek izzása maradt meg a korábbi időkből. „Mintha egy tiszta vízbe ugrottam volna, amelyben jó fellélegezni” – mondta egy interjúban, azt a reményét is kifejezve, hogy az elvont dolgok letisztultabb színekben kerülhetnek a vásznaira. Ez a kiteljesülés most már elmarad. Alighanem titok marad halálának körülménye is. Egy kassai magyar vállalkozó születésnapi ünnepségén vett részt, ahol egy megrendelést is kapott, valamint előleget a munkához. Tíz óra körül távozott az ünnepségről és fél tizenegykor találtak rá, amint fejsérüléssel eszméletlenül feküdt egy lépcsőházban. A rendőrség vizsgálja, hogy véletlen baleset történt-e, vagy valami más, mert tény, hogy a felvett előleget nem találták nála. Életéért az orvosok egy hétig harcoltak, de a kómából már nem tért magához. Lelkét felkapta a kassai szél és magával vitte. Keressék majd őt az évszakok színeiben, a kassai sikátorokban, a kapualjakban besüvítő szélben, a dóm és a színház közötti parkban álló platánfák leveleinek rezgésében, a kávéházak cigarettafüstjében – mert ott lesz ezután is, csak a látomásait most már nem a vászonra fogja festeni.