Laurie Anderson, a jó boszorkány

A pozsonyi Viva Musica! fesztivál zárókoncertje idén a szokásosnál is emlékezetesebbre sikeredett, hiszen a szervezők elhozták nekünk New Yorkból Laurie Andersont, ezt a besorolhatatlan csodalényt, aki hosszú pályafutása alatt volt már alternatív performer, vizuális művész, kísérletező kortárs zeneszerző, sőt popsztár is volt ő egy időben, a nyolcvanas években – én is akkor fedeztem fel magamnak. Zenei látóköröm tágítása mellett abban is komoly érdemei vannak, hogy felfedeztem néhány elvontabb társművészeti stílust, szóval többszörösen is hálás vagyok neki.

Laurie Anderson 75 éves, túl van már a fénykorán, de ma is aktív. Egyik legújabb művével, az Ameliával érkezett Pozsonyba, a brünni filharmonikusok kíséretében, akiket régi harcostársa, Dennis Russell Davies vezényelt. Rubin Kodheli csellistával érkezett, aki ugyan nem igazán emelkedett ki a zenekarból ezen a koncerten, de ha Laurie őt választotta, akkor annak nyilván komoly oka volt.

Az Amelia egy enyhén avantgárd, inkább közönségbarát eszközökkel operáló szimfonikus költemény. Amelia Earhartnak állít emléket, aki első nőként repülte át az Atlanti-óceánt 1932-ban. Öt évvel később körül akarta repülni a Földet, és majdnem sikerült is neki. Az utolsó szakaszban azonban gépe nyom nélkül eltűnt a radarról, sosem találták meg. A mű szövegét Amelia Earhart fedélzeti naplóiból és férjének írt távirataiból állította össze a szerző, saját gondolatait is beleszőve. Tulajdonképpen egy hosszú vers született, amelyet megzenésített, azaz itt a szöveg talán fontosabb, mint a zene. Nem egy dokumentarista szövegkönyvet akart írni, hanem azt próbálta megérteni, mi késztethetett egy nőt arra, hogy megpróbálja körberepülni a bolygót. A mű korábbi verzióját 2000-ben mutatták be a New York-i Carnegie Hallban, a friss változat új részeket tartalmaz, és Laurie Anderson elektromos hegedűn is játszik benne. Hangjával pedig szinte festi a dallamokat, amikor suttog, énekel, kántál, vagy csak szöveget mond. Így lesz egy fedélzeti naplóból költészet.

Ez a darab, amelynek részletei elérhetőek a YouTube-on is, alig több mint félórás, nem ad ki egy önálló koncertprogramot, ezért kellett hozzá két további mű. Az első részben egy cseh zeneszerző, Pavel Hass (1899–1944) Studie című művét játszotta a zenekar, majd Phillip Glass 3. szimfóniáját, amely egyike az amerikai mester legemészthetőbb darabjainak, de azért kellő mennyiségben tartalmazza a Glassra jellemző minimalista és repetitív zenei megoldásokat. Ezeket a „kapcsolt árucikkeket” a pozsonyi publikum illedelmesen megtapsolta, bár a Glass-mű sokaknak okozott katarzist, mint később megtudtam. De persze nem volt kétséges, hogy Laurie Anderson miatt telt meg színültig a Szlovák Rádió nagy koncertterme.

Ezen a különleges vasárnap estén úgy érezhettük magunkat, mintha Pozsony benne lenne a nemzetközi zenei vérkeringésben. Persze tudjuk, hogy ez nincs így, de olyan jó volt azt hinni…