Látványszínház groteszkben

A prágai Nemzeti Színházban most színre került, az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából Soňa Červená és Aleš Březina ötletéből, Marta Ljubková librettója alapján készült előadás ugyanis sem Hašek derék katonájának több száz oldalas históriáját, sem a neves osztrák szerző történelmi leckéjét nem kívánta teljes egészében megmutatni. Mindkét műből inkább csak meríteni akart, különböző drámai helyzeteket kiemelve, egymás mellé rendezve, összefoglalva egy olyan kontrasztos (világ)képet adni, amelyben ott a tragédiával teli múlt és az újabb tragédiákkal fenyegető jövő.

Robert Wilson korunk egyik legnagyobb színházi gondolkodója, alkotója. De nincs még egy ilyen vizuálisművész-zseni, aki színpadi efektjeivel, fénnyel, hanggal és zenével olyan hatást gyakorol a közönségre, mint ő. A játékból, a látványból természetesen a színészeket sem hagyja ki, sőt. Elképesztő precizitással, szinte mértani pontossággal mozgatja őket. A színpadi jelek sűrű erdejében kell eligazodniuk attól függően, mikor, hol, milyen pózban nyitják vagy zárják az adott jelenetet.

Ha beszélhetünk egyáltalán összefüggő történetről, akkor annyiról: két férfi, a cingár alkatú Pesszimista (Vladimír Javorský) és a sörhasú Optimista (Václav Postránecký) vezet bennünket végig a múlt század tízes éveinek Európáján, amikor egyikük azt állítja: vége a régi időknek, másikuk viszont úgy látja: civilizált országok között elképzelhetetlen a háború. Bécs persze mindig Bécs marad, Wien bleibt Wien, jelzi a könyörtelen idő (Soňa Červená), Wilson pedig a császárváros fekete-fehér látképe előtt a Reichspost osztrák napilap második kiadásából tudatja szenzációéhes bécsi polgárokkal, hogy Szarajevóban megölték a trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét, Zsófia hercegnét.

Mozaikszerűen áll össze az előadás képe. Bécs belvárosából hirtelen egy kórházi szobába lépünk, ahol a sorozás zajlik, és a szimulánsok között egyszer csak feltűnik Švejk (Filip Rajmont), aki bár reumásnak mondja magát, urát, a császárt élete utolsó pillanatáig szolgálni akarja. Die ganze tschechische Volk ist eine Simulantenbande (Szimulánsok bandája a cseh nép) – ordítja az orvos. Tiszti klub, katonai szerelvény, kaszinó, lövészárok, frontvonal, város – ezek a darabbeli helyszínek. A százéves történet színpadi tankönyvízével, a dramaturgiai klisékkel, a gondolati mélységgel (sekélységgel!) Wilson láthatóan nem törődik, őt elsősorban a látvány foglalkoztatja, s nem az, hogy miért nem tanult egy ekkora világkatasztrófából az emberiség. Itt nincsenek felismerések, kérdésfelvetések, filozofálgatások, még csak meglepő észrevételek sem, amelyek esetleg új megvilágításba helyeznének bizonyos mozzanatokat. Bár világháborúról beszélünk, az események jelentős momentumai Európában zajlottak, ami az amerikai Wilson számára alig több egy izgalmas történelmi fejezetnél. Nem moralizál, nem ás a dolgok mélyére, nem tekint a kulisszák mögé, nem merül el a milliókat érintő tragédiákban. Inkább csak konstatál, „gyorsfényképez”.

Az ő színháza ilyen színház. Lenyűgöző látványszínház. Színészeit beállítja, sokszor bábként használja, a groteszk és a pantomim híveként főleg ezen a téren megismételtet, a monológokhoz pompás kontrasztokat teremt. A fronton és a tábori kórházban, ahol Švejk a legnagyobb teret kapja, felkavaró pillanatok születnek, az egyszerű katonát, a becsületes kisembert ugyanis ott állítja Wilson a történelem könyörtelen tükre elé. Ezek a jelenetek valóban megérintik a nézőt. Az előadás külön érdekessége, „magyarosan” fogalmazva: igazi unikuma Eszenyi Enikő előadásában József Attila Ime, hát megleltem hazámat című verse. Természetesen magyarul, hiszen az előadásban minden közreműködő színész (cseh, szlovák, magyar) a maga nyelvén beszél végig. A nézők feliratozva kapják a fülüknek idegen szöveget. Mondanivalóját Wilson groteszkre fordította. Eszenyi Enikő pedig bravúros színészi eszközökkel „be is égeti” a nézők emlékezetébe.

A prágai bemutató után előbb Linzben, ősszel a pozsonyi Nemzetiben, majd Budapesten, a Vígszínházban láthatja az előadást a közönség.

Biztatásképp csak annyit: Wilson „drága mulatság”, de sok pénzt megér. A többit sajnos, ami 1914-gyel kapcsolatos, úgyis tudjuk.