Láttuk a musical jövőjét

A látvány ugyanis egészen pazar volt, túlnőtt a zenén és a történeten is.

Sebestyén Áron zeneszerző nevét főleg azok ismerhetik, akik figyelemmel követik Csemer Boglárka, Karosi Júlia vagy Vass Helga pályafutását. Ez az első musicalje. Alapvetően semmi baj nincs a betétdalokkal, korrekt szerzemények, de az összhatás olyan, mint amikor receptkönyvből főzünk, minden összetevőt pontosan kimérve. Kifelé menet nincs mit dudorászni, valahogy elpárolognak a melódiák – bennem legalábbis csak a finálé fő motívumaa maradt meg, amely viszont egy tévéhíradó szignáljára emlékeztet.

Müller Péter Sziámi dalszövegei szintén korrektek, gyakran szellemesek, Egressy Zoltán pedig épkézláb történetet csinált a nagy feltaláló fordulatos életéről. Még egy szerelmi szálat is sikerült beleszőnie, pedig Nikola Teslát nem érdekelték a nők, csak a tudománynak élt. A közte és Edison közti szakmai rivalizálást remek érzékkel emelték középpontba, és valóban komoly csatát vívtak ők ketten, amelyet végül Tesla nyert meg a váltóáram elterjesztésével, kiütve a ringből az Edison-féle egyenáramot. Később nem volt hajlandó átvenni a Nobel-díjat, mert Edisonnal megosztva kapta volna. Ilyen fontos apróságokat is elrejtettek a darabban, edukációs jelleggel – merthogy az alkotók egyik célja Nikola Tesla munkásságának, kivételes tehetségének bemutatása volt, akinek nevéhez 146 találmány fűződik, és zsenialitását Arisztotelészéhez és Leonardo da Vinciéhez hasonlíthatjuk. Egész világunkat átalakító találmányait már kortársai is a kerék és az egyiptomi piramisok jelentőségéhez mérték. Neki köszönhetjük, hogy az elektronikai eszközök mindennapjaink részévé válhattak. Nélküle LED-falak sem lennének, márpedig ezek szinte „főszereplői” az előadásnak.

A hét LED-falra vetített díszletnek köszönhetően pillanatok alatt a budapesti Margitszigeten, egy telefonközpontban, fürdőben, párizsi utcán, vonaton, New Yorkban, vagy a Niagara mellett találjuk magunkat. A színpadkép (Forward Productions) folyamatosan változik, és ehhez minimális díszletelemeket kell mozgatni. Valószínűleg ez a musical jövője, sőt a prózai színházé is – szinte kisfilmszerű animációk illusztrálják a cselekményt, és a tévéképernyők elől egy estére elszakadó nézők ezt gond nélkül be tudják fogadni –, sőt, ismerős terepen érezhetik magukat.

A remek tánckar szintén főszereplővé avanzsált, sok átöltözéssel, fantáziadús koreográfiákkal, melyek Szabó Anikó munkáját dicsérik. A táncbetétek egységes koncepciót mutatnak, mégis felfedezhetjük bennük az egyes helyszínekhez, szituációkhoz, sőt akár népekhez kapcsolódó jellegzetes mozdulatokat. Ráadásul a táncosok itt-ott apróbb szerepeket is eljátszanak, statisztákként is állandó pezsgést, nyüzsgést prezentáltak a színpadon. A végére értelmet nyert számomra a „musicalshow” műfaji megjelölés. Olyan összművészeti produktumot láthattunk, amelynek a zenéjét nem vennénk meg CD-n, mert a körítés nélkül nem igazán működik. De itt érezhetően nem is az volt a cél, hogy Andrew Lloyd Webber műveivel versenyezzenek az alkotók, hiszen manapság a zene kevésbé fontos összetevő ebben a műfajban.  

Az előadás hármas alternációban készült, a Pozsonyban Teslát alakító Mikola Gergő például néha a címszereplő nőcsábász barátját is játssza. Kicsit hiányoztak az előzetesen beharangozott nagy nevek, aki Fésűs Nelly, Janza Kata vagy Kautzky Armand kedvéért érkezett, picit meglepődhetett. A kevésbé ismert nevek sem okoztak csalódást, bár páran közülük azt a rendezői instrukciót kaphatták Radó Denise-től, hogy ordítsanak, ahogy a torkukon kifér.

Nem lennék meglepve, ha a közeljövőben egyre több ilyen látványra építő, tényleges díszletelemek helyett vetített térben játszódó zenés darab bukkanna fel tájainkon, független produkcióként. Akár a pozsonyi Nová scénán is.