Lasica és az öröklét

Azt is gyakran mondogatják a hangzatos klisék kedvelői, hogy minden valamire való előadó a színpadon vágyik meghalni, szeretett közönsége előtt, szeretett hivatását gyakorolva. Hogy ez a legszebb művészhalál. Hát, nem tudom. 

A színpadhoz szokott emberek általában hiú teremtmények, szeretnek mindig jól kinézni, akkor is, ha csak a sarki boltba ugranak le. Milan Lasica is ilyen volt. Már az is eseménynek számított, ha végigsétált az utcán. Ennek többször is tanúja voltam Pozsonyban és Kassán is – a járókelők régi ismerősként üdvözölték őt, kezet ráztak vele, a félénkebbek csak rámosolyogtak, és még az autós forgalom is akadozott kissé. Ő pedig úgy viselkedett, mintha forogna a kamera – barátságos volt és kifogástalan öltözetű. 

Amikor vasárnap este azt énekelte az ötven százalékban róla elnevezett pozsonyi Štúdio L+S színpadán, hogy „Ja som optimista, viem to dozaista” (Optimista vagyok, ezt biztosan tudom), a nézőtéren nyilván mindenki meg volt győződve arról, hogy ez konkrétan neki szól, őt szeretné biztatni a mester, hogy soha ne adja fel a hivatali bürokráciával vívott harcot – erről szól ez az ironikus dal. Illetve inkább modern kuplé, hiszen ezt a műfajt is Milan Lasica teremtette meg Szlovákiában, csak úgy mellékesen. Mert ha létezett is a múlt század elején Pozsonyban valami hasonló, az csak magyarul, illetve németül létezett.

A dal végén meghajolt, majd a földre rogyott és meghalt. Szívritmuszavar. A mentők már nem tudták újraéleszteni. Az utolsó zaj, amit életében hallott, a közönség tapsa volt. 

Az is elég lett volna neki az örökléthez, ha csak dalszövegeket ír. Annyi bölcsesség, szellemesség könnyed sárm, intelligens humor és realisztikus, vagy épp szívfacsaró meglátás került ezekbe, hogy estig elemezhetnénk a szlovák könnyűzenére gyakorolt hatását. Gyerekkori barátjával és későbbi állandó alkotótársával, Július Satinskýval, illetve Jaro Filip zeneszerzővel hárman készítették el 1981-ben – szerény véleményem szerint – minden idők legjobb szlovák zenei albumát Bolo nás jedenásť (Tizenegyen voltunk) címmel. Már ennyi is elég lett volna az örökléthez, de ez is csak egy vékony szelete volt a nagy egésznek.

A nemzetkarakterisztika ingatag tudomány, de valami alapja mégis kell, hogy legyen. Míg a csehekkel kapcsolatban gyakran halljuk, hogy humoros nemzet (ahogy az angoloknak és a franciáknak is megvan a sajátos humoruk, a magyar pedig ugyebár sírva vigad) – a szlovák humort, mint olyat, még sosem hallottam emlegetni. Ami nálunk előhúzható, az mind a csehektől koppintott zsáner, a hazai szerzők a mai napig inkább a direkt reakciókra hajtanak. Helyzetkomikumon alapuló humor jelenik meg nálunk a színpadokon és a képernyőn, a stand up comedy sem tudott gyökeret verni, ahogy a politikai humor is csak erőltetett formában volt jelen egy ideig. Lasica és Satinský ez utóbbit is finom eleganciával művelték, de elsősorban is az emberi természet érdekelte őket, nem pedig a mindenkori hatalom természete. Ők az agyat célozták meg, nem a rekeszizmokat, az ő humoruk mindig is intellektuális humor volt. Jeleneteikben ott bujkált a társadalomkritika, a paradoxonok, az emberi ostobaságra való rácsodálkozás, a körülmények áldozatává váló tehetetlen polgár vesszőfutása, a felesleges viszályok és a közösségi szolidaritás ordító hiánya. Persze a szocialista hatalmat, az eszement törvényeket és előírásokat is rendszeresen kipellengérezték, azokban az időkben, amikor ilyesmiért könnyen megüthette a bokáját az ember. Az államapparátus illetékesei azonban nálunk is úgy kezelték a helyzetet, ahogy Magyarországon Hofi Géza esetében. Hallgatólagos beleegyezésüket adták ahhoz, ami a Štúdio L+S színpadán zajlott. Ők ketten alapozták meg a modern szlovák humort, javítva kissé az ország-imázson. 

A dramaturgi diplomával rendelkező Milan Lasica játszott egy csomó filmben is, ahol mások szövegeit mondta, de igazán akkor volt elemében, amikor saját gondolatait közölhette. Írt forgatókönyveket, énekelte saját dalszövegeit, szerkesztett és vezetett műsorokat, dramaturgként rendbe tett jó pár mások által írt komédiát, és gyakran állt nemes ügyek mellé. Neve a minőség garanciája volt minden plakáton, vonzotta a nézőket, hiszen mindenki kíváncsi volt, mit tart támogatásra méltónak. Gyakran hívták közéleti fórumokra, díjátadókra, de még a Pohoda Fesztiválon is ellopta a show-t. A politikától viszont távol tartotta magát, még akkor sem keveredett bele, amikor felesége, Magda Vášáryová színésznő indult az elnökválasztáson. (Vajon milyen „first lady” lett volna Lasicából, ha az asszonynak sikerül győznie 1999-ben?) 
Tegnap a hazai kulturális élet minden valamire való képviselője megemlékezett róla. Akik nem kaptak mikrofont, azok Facebook-posztban búcsúztak tőle. Munkásságát az államfő és a kulturális miniszter is méltatta. Milan Lasica 81 évesen ment el, sokak szerint „stílusosan”. Hiányát az egész ország meg fogja sínyleni. Mert vele együtt a békebeli, polgári kultúra, a három-nyelvű Pozsony maradéka távozott az öröklétbe.