Labda a magasban

A harmincöt vers ciklusokra nem bontott sorozata egyenletesen magas szinten képviseli Tóth Krisztina két évtizedes alkotói pályájának legfontosabb nyelvi-szemléleti jellemzőit. A költőelődöket s irodalmi hagyományokat gondos játékkal megidézően; a rövid, dalszerű szövegek mellé tágasabb szerkezeteket rendelve; az elégikus hangot groteszk képiséggel ellenpontozva; a hétköznapi vershelyzeteket puha, szemérmes misztikával hatva át; az emelkedett dikcióba a szleng és a történetiség nyelvi elemeit szőve. Ez a kifejezetten finom és szép líranyelv ugyanakkor nem zárkózik önérdekű esztétizmusba: érzékenysége - s ez ugyancsak ritkaság - szociális távlatokat, erkölcsi mélységeket is megnyit.

Hol pazar, hol rontott, hol kancsal rímek fogadnak: a szerző nemcsak mindent tud, de mindent jó időben, jó helyen tud a mesterségéről. A szabálytalanul jambizált hosszú sorok révült, babonás verstani archaizmusa sem pusztán a műgond mutatványa: a költői munka önreflexív etikája testesül meg benne. Így például a nyitóvers sugallatos nyelvbölcseletében: „van a szavak folyása mentén, kell legyen / egy titkos hely, hol ott vár partra dobva / ott áll dombokba gyűrve egy helyen / aminek neve van, de nincs kimondva“ (Hangok folyója; 6.). Másutt nyelvjátékos hajlam teljesedik ki. Ebből fakad a zsoltáros szólamok biztató komorsága: „pillákra ült a dér árkokba megfagyott hó / minden dolgunk között vakon rohanni volt jó // huzatos hajlékunkba megtérni fogvacogva / tebenned fáztunk eleitől fogva“ (Évszakok zsoltára; 12.); a prédikátorköltőket evokáló versbeszéd bensőséges spiritualizmusa: „Mert megúntam a bujdosást / álmon túlról térő hírnök / a sötéten át talán látsz / rendelj szállást lényeid közt“ (Vers, amelyben az új esztendőt köszönti; 32.); a nyelvemlék jelenvalóságára eszmélő történeti tudat derűje: „Feleim, tegnap óta / egy ISA rendszámú autó áll / a ház előtt, ahol a hó porában / hajlongó szomszéd a lépcsőt / hamuval szórja“ (Vogymuk; 43.). A testi létezéshez, az anyagi világhoz metaforikusmetafizikus lelemény közelít: „Hol van, ahonnan látni bármit? / Testünkön át az űr világít. / Keresgéljük, hogy hol van Isten: / kontrasztanyag az ereinkben“ (Letölthető csengőhangok IX.; 35.). A szeretet és a szerelem léten túli hatalmát az ontologikus kérdésfölvetés sanzonos könnyedsége tanúsítja: „Emberruhám ha levetem, / találkozunk-e valahol? / Milyen betűkkel írsz nekem / az összefirkált ég alól? / A márvány Szaturnusz mögül / odatalálsz-e, mint a fény, / hogyha smaragdtábla leszek / a Hold fekete felszínén?“ (Repülő; 54.).

„Ez itt az éjszaka minden fénylő tetője. / Át kell ütni a folyó felett a holdat. / Ez itt az életed, ide jöttél előle, / mert nem megy a halál, hiába gyakoroltad“ - szól a címadó vers első, a létösszegző szándékot egyetlen képbe összpontosító szakasza (Magas labda; 55.). A hold motívuma más szöveghelyeken is meghatározó trópus. Gazdag kultúrtörténete, bonyolult jelképisége helyét találja Tóth Krisztina kötetében: a változás és ismétlődés poézisében, ebben az egyszeri halált a mindennapos újjászületéssel poétikusan egyberendező költészetben.
(Tóth Krisztina: Magas labda. Magvető, Budapest,2009) (Halmai Tamás)