Kukoricán térdepelve olvasni?

A négy fiú 1956-ban izgatottan nézte Gyurit, amint benyúl az évek óta haldokló öreg barackfa odvába, miközben méhek húztak el előttük, majd landoltak édes terheikkel a közeli kaptárak kijáróin.

– Ha nem visztek magatokkal, megmondlak apunak – hasított bele a hétéves Évus hangja a zsongásba, 1956-ban, a meggyfa alól. A nyár éppen készülődött kiköltözni a kertből. A fiúknak, akik valamennyien nyolcadik életévükben jártak, egyikük rövidnadrágban, másikuk piros atlétagatyában, elterjedtebb nevén trenirkában, amilyenben a szpartakiádbemutatókat is tartották, csaknem elállt a lélegzetük. Gyuri mozdulata is félbemaradt.

– Aztán mit mondanál meg? – kérdezte a levélfüggöny mögül előbújó húgától.

– Azt, hogy cigizni akartok. Láttam, amikor tegnap elloptál egy doboz Verhovinát apu szekrényéből, és eldugtad a barackfába.

Apjuk sokat dohányzott, de soha nem halmozott fel cigarettát a lakásban, csak a zsebében, fillérek csörgő almán illatozott mindig egy-két doboz Lipa, Globus, Máj, Letka, Bystrica, amire éppen rákapott, és ha mégis megszorult, fiát szalasztotta a kocsmába. 1956-ban, a szóban forgó időszakban azonban az történt, hogy apjuk húga, Nelli, magas, gyönyörű nő, hosszú ujjakkal, hosszú lábakkal, igazi dáma – aki az egyik hajnalon, könnyű hálóingben suhanva át a keleti égbolt palettájáról vöröses színbe öltöző szobán, elbűvölte a dunyha alól leskelődő nyolcéves Gyurit –, náluk tartózkodott néhány napig. Kőkemény határon jött át a férjével, kötelező meghívó levélre, és ki tudja, miféle átvilágítások, nyomtatványok kitöltése, gyűrődések átszenvedése után, a Szovjetunióból, Munkácsról, vagyis a szomszédból, mégis mintha ezer kilométernyi távolságból, hogy végre magához ölelhesse sok-sok esztendeje nem látott bátyját és családját. A nagynéniék ajándékaként került tehát az ukrán Verhovina a házba, vagy harminc dobozzal, a dobozokon magasba emelkedő kopott kék fenyőfákkal. Ebből lopott el Gyuri egyet abban a hiszemben, hogy „apu úgysem veszi észre”, ő viszont nagyot nőhet a barátai szemében. A Detvához képest a Verhovina nemcsak, hogy újdonság – ó, már a neve milyen fenségesen hangzik!, Verhovina –, hanem maga a titok, föléje lehet hajolni, összedugni a fejeket, majd felszáll a füst, új aromákkal, illatokkal, s követik örömös tekintetek. Évus, egyáltalán nőnemű személy, sehogyan sem illett ebbe a képbe, mely a Gyuri fejében szertartásként élt. Nem bírta tovább. Ujjai megmozdultak, elérték a cigarettát, rázárultak a dobozra, melyet óvatosan kihúzott a fa odvából. A négy fiú közelebb lépett.

– Na, mehetek veletek, vagy sem? – kérdezte Évus.

– Nem – mondta határozottan nyolcéves bátyja, mire Évus eltűnt a meggyfa csaknem földig érő sötétzöld lombja mögött. Az öt barát azon nyomban elindult a kertből. Gyuri, aki tudta, hogy az apja éppen otthon van, erősen dobogó szívvel, a kebelébe rejtett Verhovinával haladt a kis csapat élén, baromfiröppentő tempóban keresztül az udvaron, majd a kerítés mentén sárgálló birsalmákkal díszített szűk utcácskában a szőlőhegy déli lejtőjén épülő, nekik egri várat, indiántábort, husziták szálláshelyét és csatamezejét, sorsdöntő tárgyalásokat jelentő kórház falai felé vették az irányt. Ám nem jutottak messzire.

– Fiam – hallotta Gyuri az apja hangját, mely a hátsó kert fái között áttörve is megőrizte erejét. – Gyere csak vissza!

1956-ig kétszer verte meg az apja. Valójában nem volt az verés, csak egy-egy pofon, mely ott helyben leterítette, de utána szabályozta magaviseletét, csavargásokkal együtt rendszert és fegyelmet vitt az életébe, a tanulást is beleértve. Gyuri amúgy büszke volt az apjára, példaképének tartotta, és nem félt tőle, hiszen a szeme fénye volt ő neki a húgával együtt, most mégis remegő lábakkal fordult meg. Tudta, határt sértett. Abban a „fiamban”, a „gyere csak visszában” ugyanis érezte, hogy Évus, aki tulajdonképpen Feri miatt szeretett volna anynyira velük menni, elárulta őt. Feriék abban a pillanatban eltűntek, nem látták, ahogy a birsek között repül az ukrán cigaretta a szomszéd kertjébe. Gyuri befordult az udvarra, képzeletében a Verhovina körüli rituálé helyett egészen más képek jelentek meg közeledvén az apjához, akinek az alakja szinte az égig magasodott, amint állt ott fent a gang tetején.

A következő pillanatok részletes leírása helyett legyen itt annyi elég, hogy Gyurit a harmadik pofontól az anyja mentette meg, aki lefogta a hatalmas kezet, és Évus, aki átkulcsolta a két hatalmas lábat, könyörögve: „apu, ne bántsd!” És apu nem bántotta Gyurit, aki bevallotta bűnét, de a bűnhődés nem maradhatott el, olyasmire kényszerítette a fiát, amire soha azelőtt, és soha azután.

– Hozz egy tál morzsolt kukoricát – fordult a feleségéhez –, a szobában szórd le a padlóra, a rekamié elé, aztán térdeljen rájuk, közben két órán keresztül olvasson.

Úgy is történt. Illetve nem egészen. Amikor az apja elment otthonról, hol az anyja, hol Évus futott be a szobába, és szedegették ki Gyuri térde alól a kukoricaszemeket, akinek ugyan enyhítették ezzel a kínját, olyannyira hogy helyenként oda tudott figyelni a mesék cselekményére, de leckének így is ugyanannyit jelentett ennek a büntető-, egyszersmind nevelési módszernek a váratlan bevetése, mintha minden szem végig a térde alatt marad. Később Gyuri megkérdezte Évustól, ha egyszer elárulta őt, akkor miért segített neki mégis, a húga csak annyit mondott, „eszembe jutott az a két pofon, amikor bedagadt a szemed, felrepedt a szád”. Az a doboz Verhovina soha nem került elő, kopott kék fenyők formájában sem. Nagy esők jártak akkoriban, 1956-ban, ki tudja, talán még aznap éjjel szétázott a szomszéd kertjében, valahol a birsek alatt.