Krusovszky Dénes: Akkor, amikor kell

A két fiú szótlanul baktatott a vasútállomás felé. Dél volt, szinte izzott a lábuk alatt a betonjárda, és az út mentén sorakozó csonkolt fáktól hiába is reméltek volna menedéket, árnyékuk rövid, szánalmas foltként tapadt meg a tövükben, mintha csak oldalba vizelték volna őket. A szemükbe gördülő verejtékcseppeken át csak egy homályos, szürke lüktetést láttak a fiúk ott, ahol az állomás betonépülete állt. Előrebiccentett fejjel, halkan fújtatva araszoltak abba az irányba, céltudatosan, de a súlyos napsütésben mégis valami kivédhetetlen lomhasággal a tagjaikban.
A reggel óta lassú izzásba dermedt olajos bazaltkövek összetéveszthetetlen szagát már az épület elé érve érezni lehetett. Úgy töltötte ki az állomás körül megrekedt levegőt ez a szúrós kipárolgás, mintha nem is a kövekből szállt volna föl, hanem egyenesen a tikkasztó melegben erjedésnek indult idő szaga lenne. A verőfényben nem egyszerűen kimerevedett a jelen, de azonnal rothadni kezdett, könnyezve, verejtékezve forrt föl a belseje.
A fiúk nem láttak mozgást az állomáson, idegesen rántották ki a bejárat súlyos fémajtaját. Nem várakozott odabent senki. Pislogva néztek egymásra, mint akik nem erre számítottak, aztán egyszerre a jegykiadó ablak felé fordították a fejüket. Egy napszítta, sárga függöny volt elhúzva az ablak túloldalán, kopott vászon anyaga mintha azt akarta volna üzenni, akár egy évtized is eltelhet, mire ismét félrerántja valaki.
– Most akkor mi van? – kérdezte a nagyobb darab fiú az alacsonyabbtól.
– Nem tudom – mondta az a homlokát törölgetve.
– Te mondtad, hogy most kell jönni.
– Nem értem.
Csoszogva tett előre néhány lépést, és ismét körbekémlelt a nyakát nyújtogatva, hátha valami csoda folytán észrevesz valakit, aki eddig egy félreeső zugba húzódott előlük. De tényleg nem volt ott senki. Botladozó lépésekkel a peronra nyíló ajtóhoz vánszorgott, és előbb egy nagyot sóhajtott, aztán a fafogódzót maga előtt tolva kilépett az épület elé. A nagyobbik lihegve követte kétlépésnyi távolságból, majd ő is azonnal megtorpant, ahogy a kisebbik tanácstalanul megállt odakint.
– Itt sincs senki – nyögte ki számonkérő hangon a nagyobbik. – Túl korán jöttünk.
– Az nem lehet – felelte a kisebb, majd előrecsoszogott néhány lépésnyit, és a beton virágládákhoz érve ismét megállt. Úgy sütött a nap, szinte függőleges irányból, hogy az állomásépület előtetejének árnyéka már éppen nem takarta a virágládákat. Néhány tő halálra ítélt bársonyvirág meg boglárka kókadozott a szikkadt földben. A föld repedéseibe valakik akkurátusan egy sor cigicsikket tömködtek.
– De hová tűnt mindenki? – sóhajtotta maga elé a kisebbik, ahogy körülnézett. A másik erre csak némán ingatta a fejét.
Még a resti is csukva volt, pedig az ajtajára függesztett tábla felirata szerint nyitva kellett volna lennie. A resti teraszának székei egymásra halmozva álltak az egyik sarokban, az összetolt asztalok mellett, és az egész rakást egy hosszú lánc kötötte össze, a végén jókora rozsdás lakattal.
– Szomjas vagyok – szólalt meg a kisebb egy idő után, és a tekintetével az épület oldalát kezdte pásztázni, hátha van ott valahol egy ivókút.
– Nézd – mutatott a nagyobbik felfelé a sínek mentén. A sóderrel felszórt várakozóoldalon, kicsivel távolabb, egy ülés és háttámla nélkül, betoncsontvázként meredező egykori pad mellett egy nyomós kút állt. A két fiú elindult abba az irányba, és ahogy megközelítették, néhány lépésről már hallották a zúgást. A kút aljában egy kis fém teknő volt hivatott felfogni a félrecsorgó vizet, most is, a hőség ellenére is lehetett valamennyi benne. De nem volt könnyű megállapítani, hogy valóban van-e ott valami, mert olyan sok darázs mocorgott rajta, hogy a víz tulajdonképpen nem is látszott. A darazsak összetömörültek egy ideges, vastag masszává, és azok, akik kiszorultak ebből, a kút szájánál kerestek maguknak vizet, meg a nyomókar tövénél, ahol a kút tömítése kiengedett néhány cseppet. A két fiú hosszan, mozdulatlanul nézte a szomjas darazsak vonaglását.
– Mindegy – mondta a kisebbik, és nyelt egy nagyot.
Amikor meghallották a rozsdás nyikorgást, egyszerre kapták fel a fejüket. A váltókezelő közeledett feléjük a sínek mentén, ócska biciklijét előre hajolva, erőlködve taposta. A kisebbik fiú, mintha másképp nem venné észre a váltókezelő, két karjával integetve lépett egyet előre.
– Mennyit késik a vonat? – kiáltott a váltókezelőnek, aki már egész közel ért hozzájuk. Nem lehetett eldönteni, hogy a fiú csápolásán, vagy a kérdésen vigyorodott el, mindenesetre szélesre húzott szájjal ért melléjük.
– Nem késik az – mondta, és meg sem állt, épp csak lassított egy kicsit.
– De mikor lesz itt? – szólt oda elcsukló hangon a nagyobbik fiú is.
– Akkor, amikor kell – kiáltotta hátra a váltókezelő, és közben reszketett a háta a nevetéstől. Legalábbis a fiúk úgy látták, miközben a férfi tovább tekert az épület felé.