Középkori gondolatok

Van az úgy, hogy céltalanul keresgélek, válogatok a műholdas tévéadók csatornáin. Ritkán bár, de előfordul, hogy unalmamban valami érdekes műsorra lelek, mely aztán leköti figyelmemet, sőt akár még tanulságos is lehet számomra.

A minap az egyik magyar nyelvű tévéadón egy kissé korosodó, túlsminkelt hölgy előadása ragadta meg a figyelmemet. Talán író, talán elavult nézetű lélekismerő lehetett a szentem, de mivel már a műsor vége felé kapcsolódtam a monológjába, nem derült ki számomra szakemberi mivolta. Mosolyogva üzente nekem és valamennyi nőtársamnak, hogy ha a kedves férjem megcsalna, ne keseredjek el! És főleg ne hagyjam el nyomban és meggondolatlanul! S még csak ne is buzeráljam életem párját! Inkább kürtöljem szét fájdalmamat mind a valamennyi barátnőmnek – ha tíz van, mind a tíznek –, hiszen így megszabadulok lelkem nyomasztó terhétől. A nők szeretnek beszélni, így születtek, ez a jellemző rájuk. Tehát, mindegy, hogy mit, csak beszéljek: a lényeg, hogy sokat és sokszor. Női lelkem csak így marad ép és egészséges – tudom meg a sok okosságot nálamnál kicsikével idősebb, ám jóval bölcsebb jóakarómtól. S az Istenért, bocsássak meg léha férjemnek, hiszen a férfitermészet már csak ilyen! Meg kell értenem: állandó bizonyítási kényszertől terhes. A nők pedig nagyon szeretik a férfiakat. Hát ne hagyjam ilyen botorságért elmenni! Legyek vele türelmes, legyek elnéző is, maradjak hozzá továbbra is kedves és alázatos. Egyszóval hunyjak szemet a történtek felett, és bocsássam meg a félrelépést. Aki elítélendő és elűzni való, az a szerető, az álnok! Az a másik nőszemély! Aki nem átallotta elszeretni hitvesemet. Mert a férj sosem bűnös. Aki mindenért felelőssé tehető – az csak egy másik nő lehet! Szakembernőnk felé újabb kérdést hint a szintén csinosra sminkelt és nagyon mosolygós riporterré nevezett szépségkirálynő. Mi a véleménye az emancipációról? Tündéri hölgyünk erre is tudja a választ. Gúnyosan feleli: legyen karrierista, aki akar, dolgozzon csak háromszor annyit, és viseljen tízszer annyi terhet, ha neki az a jó, és nem akarja magát feláldozni a család szent oltárán!

Okos buksijában meg se fordul a gondolat, talán ki kéne mondani, hogy a nő ne viseljen tízszer annyi terhet, hanem kérje férje segítségét. S ha nem kapja meg, tagadja meg az alárendeltséget, a többletteher viselését, és semmiképp se érezze hősnek magát az önfeláldozó nő szerepében. Valamint az az ötlet se, hogy ne dolgozzon háromszor annyit a kedves nőtárs! Inkább fizessék meg neki a munkáját ugyanúgy, pontosan annyira, mint amennyire a férfiakét. A korszakalkotó javaslat, mely szerint: egyazon munkáért ugyanannyi fizetést nőnek, férfinak! – messze elkerüli. Zárszavában pedig mosolyogva bizonygatja: nagyon szereti a férfiakat. Ő maga is immár huszonvalahány éve él boldog, zavartalan és harmonikus házasságban párjával – melyben csak egész pici nézeteltérések szoktak előfordulni. Kérdés már csak: vajon ki hiszi el ezt a romantikus nőregénybe illő bátor kijelentést?

A sors keze lehet a dologban – gondolom a műsor befejeztével, mivel nem derül ki számomra sem tudós asszonyunk kiléte, neve s esetleges művének címe sem. De az az igazság, és most töredelmesen bevallom minden nő- és férfitársamnak: őszintén és tiszta szívből nagyon örülök, hogy nem kellett megtudnom, ki az a magát bölcsnek és okosnak képzelő emberasszony, aki a harmadik évezred beköszöntével ilyen középkorinak is maradi szellemű elméletével traktálja a nőtársadalom tagjainak fejét.