Közelítések Kovács Magdához

Asbóth János számos társadalmi és politikai témájú könyve mellett egyetlen regényt hagyott az utókorra, annak is száztizenkét évet kellett várni az újrakiadására. Az Álmok álmodója nélkül mégis szegényebb lenne a magyar irodalom. Emily Brontë harminc évébe egy regény fért bele, de annak mindenki ismeri a címét. Anna Sewell Fekete szépsége, a beteges szerző egyetlen könyve, stabil helyet kapott a könyvtárak gyermekirodalmi részlegén. Harper Lee pedig alaposan próbára tette rajongóit: az 1960-ban kiadott, és számára világsikert hozó, Oscar-díjas filmbe átlényegülő Ne bántsátok a feketerigót! után 2015-ben publikálta második regényét. Hozzá képest Kovács Magda szinte jól tartotta rajongóit, akiknek hiányérzetéről talán még egy vállaltan alkalmi szövegben sem modortalanság említést tenni.  „Kellett hozzá egyfajta keménység”  Az 1946. február 14-én, a Tornaljához közeli Lőkös községben született Kovács Magda az 1972-ben megjelent Fekete szél című antológiában szerepelt először kötetben. Első, nyomtatásban megjelent művét nem tartja számon. „A legelsőre nem [emlékszem – a szerk. megj.]. Nyúlfarknyi kis írás volt, amit Cselényi László helyezett el az Új Ifj úságban, miután magával vitte Nyitráról a Fórum című diáklapból. Nem sokkal ezután (ekkor már nem voltam nyitrai diák) megírtam a Hazugság nélkül című novellámat, amit az Irodalmi Szemle le is közölt. Én ezt tartom első igazi írásomnak” – válaszolta a szerző Keserű Józsefnek az első írás helyét és idejét firtató kérdésére. Az írói önértelmezés tehát az Irodalmi Szemle 1967/1 számában megjelent elbeszélést tartja az elsőnek. Filológiai szempontból azonban nem ez, hanem az ugyanott 1966-ban, a kilencedik számban megjelent Örökség című elbeszélés volt az első közlése a rendszerváltásig egyedüli irodalmi folyóiratunkban.  A (cseh)szlovákiai magyar irodalomban később meghatározó pozícióba kerülő antológiát válogató Duba Gyula a novellagyűjtemény címadó darabjává is Kovács Magda egyik írását emelte. Azt, hogy „kész szerzővel” volt dolguk, az is mutatja, hogy míg pályatársai közül többen csak egy-egy novellával szerepeltek e nemzedéki antológiában, tőle hét szöveget is elolvashattak azok, akiknek jutott a Fekete szél 2460 példányából. Az itt megjelent szövegek az életmű alapkövei. Amikor 2001-ben megjelent Szeberényi Zoltán Magyar irodalom Szlovákiában 1945–1999 című portréesszé-gyűjteményének második kötete, még igaz volt az az állítás, hogy „ez a hét hosszabbrövidebb írás az életmű novellatermésének a nagyobbik fele”. A korábban az antológiában megjelenteken kívül az 1978-as, Én, a csillagbognár című kötetbe öt új, míg a szerző 60. születésnapjára megjelent, reprezentatív A gonosz asszony hagyatékába (2006) négy új, korábban kötetben nem közölt szöveg került. A kezdeti időszakból négy elbeszélés – a már említett Örökség, A reggel, A kő, és A hívás – viszont folyóiratsírjában várja, hogy egy esetleges életműkiadásba beválogassák, s A Hétben is akad tőle és róla egyaránt szöveg. A Hétben, melynek négy évtizedes története szintén feldolgozatlan. De ne kezdjünk hiánylistát írni, mert akkor nagyon hamar kiderül, Kovács Magdáról még nem született monográfia, eddigi életművét, N. Tóth Anikónak a Fórum Társadalomtudományi Szemlében megjelent míves összefoglalóján kívül nem nagyon tették mérlegre az ítészek. A Topolya úr csodálatos átváltozása című mesekönyvéről egy recenziót olvashattunk egy regionális folyóiratban, a 2008-as, reprezentatívnak szánt Nagyapóka hintaja pedig visszhangtalan maradt. Az adósságtörlesztés még várat magára.  „Valóságos személyek ihlettek meg”  Az 1972-es antológiában már teljes vértezetében állt az olvasók előtt az akkor 26 éves szerző, nemzedéktársai közül mégsem neki – hanem Bereck Józsefnek, aki tavaly lett volna 70 éves – jelent meg az első önálló kötete. Az Én, a csillagbognár című, tizenkét szöveget tartalmazó könyve csak 1978-ban látott napvilágot. A szerző az újabb írásokkal is a korábban megkezdett irányt folytatja. A novella szót szándékosan próbáljuk kerülni Kovács Magda írásaival kapcsolatban. Cselényi László szerint ő ugyanis „elsősorban lírikus”. Tőzsér Árpád intellektuális önmélyítésnek nevezte, amit Kovács Magda ír, Szeberényi pedig egyenesen „műfajilag identifikálhatatlan írásokat” említ. Cselényi állítását az erőteljes szóképek hangsúlyos jelenléte, a gazdag metaforahasználat, az én-elbeszélők nyílt feltárulkozása és a történet hiánya is igazolni látszik. Az Én, a csillagbognárt rendkívül tudatos kötetkompozíció jellemzi. A kötetet két erős darab foglalja keretbe: a később szintén kötetcímadóvá választott A gonosz asszony hagyatéka nyitja, és az aktuális kötetnek címet adó mesenovella zárja. Mindkettő egyfajta kiválasztottságtörténet. Az elsőként említett, az életműben kiemelt pozíciót elfoglaló, mert a szerző mindkettő, „felnőtteknek szánt” kötetébe hangsúlyos módon belekerült novellának már a felütése is hátborzongató: „Gömörben a mai napig úgy beszélik, hogy a gonosz ember addig nem tud meghalni, amíg meg nem fogja valakinek a kezét, hogy itt hagyja a földön a gonoszságát.” „Összeszorul a torkom, lehetséges ez? A gonoszság túléli a gonosz embert? Nem tűnik el, nem hal meg vele? Itt marad a világban, átöröklődik egy másik emberre? – jegyzi meg Vathy Zsuzsa. Az egész novellát átható feszültség aztán egy monumentális természeti képben oldódik fel. A kislány látogatása halálba segíti a gonosz asszonyt, s a korábban bűnével – gyermekei elveszejtésével – arányosan gigantikussá növesztett, az egész kertre árnyékot vető szilvafák lángba borulva tisztítják meg az elátkozott földet.  A csillagbognár története kivezetésként is olvasható e nem ritkán nyomasztó, mítosztöredékekkel, babonákkal teli, olykor naturalisztikus, vagy éppen groteszkbe hajló világból, a meseirodalom felé. Bár Kovács Magda életművében e két terület között nem olyan éles a határ, vagy, pozitív irányból: nagyobb az átjárhatóság.  „Nincs határ a mese és  a valóság között”  Kovács Magda életművének lehet – és van is – egy olyan olvasata: a szerző egy novelláskötet után elhallgatott, és utána már „csak” meséket írt. Ezt az állítást az írónő egy 2006-os pódiumbeszélgetésben, Juhász Dósa János kérdésére felelve a leghatározottabban elutasította: „Számomra egyáltalán nincs határ a mese és a valóság között, de lehet, hogy ez alkati kérdés. Ki tudja azt megmondani, hogy hol é r véget a mese, s hol kezdődik a valóság? (…) A mese nem bugyuta szövegek és események gyűjteménye, a mese az véresen komoly dolog.” Azt pedig már lapunknak nyilatkozva mondta nemrégiben, hogy „sajnálom is azokat az embereket, akik lekezelően, vállrándítással beszélnek a mesékről. Nincs igazuk, hiszen a barlangrajzok után nyilván a mese a legősibb művészeti érték az emberiség történetében. A mese maga az ige, mert alapjában a valóságra, az élet igazságaira épül.” Bár Kovács Magda avatott ismerője a gömöri mesevilágnak, mely gyermekkorában még a mindennapok része volt, nem abba az irányba indult, hogy összegyűjtse szeretett pátriája meséit, vagy papírra vesse azokat, amelyeket a fonóban hallott, vagy édesanyja írt le levélpapírra és kisimított bolti zacskókra. Az állandósult mesei szókapcsolatokat és más tipikus mesei jellemzőket megtartva ír olyan meséket, amelyek nincsenek tekintettel a befogadó korára, így azokat, legyenek önmagukban is megálló mesék, egy mesefüzér részei vagy éppen meseregények, felnőtt és gyermek egyaránt érdeklődéssel olvashatja.  „Annyira gömöri vagyok”  Legalább pár sor erejéig szót kell ejtenünk Kovács Magda regionalizmusáról. Ahogy a 2013-ban elhunyt, 70. születésnapját már meg nem ért Bereck Józsefről lelkifurdalás nélkül mondhatjuk, hogy a Csallóköz írója volt, anélkül, hogy ezzel kisebbítenénk érdemeit vagy valamilyen provinciális skatulyába helyeznénk, úgy Kovács Magda vállaltan gömöri író. De miközben „egy rég elfeledett, babonákkal és mítoszokkal telített mélyvilágot emel a szépirodalomba”, mindvégig általános érvényű tud maradni. Életének hét évtizede során Gömör többször és alaposan átalakult, s azt a régit – mondhatni Gömör ideáját – már csak az ő írásai őrzik, miként Hontfüzesgyarmat sem olyan már, mint ahogy azt Duba Gyula megőrizte. És talán nekünk, olvasóknak is Gömör adhat reményt. Merthogy ez az életmű sajnálatosan lezártnak, szerkesztettnek, elrendezettnek tűnik. A 2006-ban megjelent, a műfajok közti átjárhatóságot erősítő A gonosz asszony hagyatéka az életmű újrastrukturálásával igyekszik új hangsúlyokat adni az életmű értelmezéséhez. Az élre emelt, vallomásos Istók Kata vére, és a kötetzáró, disszeminált identitást felmutató, 1992-es Fohász előtt álló Légy a feleségem című „vázlat egy regényhez” az új lehetőségeket keresi, a kötetegész szintjén mégis a lezártságot evokálja.  És ami a „felnőtt” életműben A gonosz asszony hagyatéka, az a szerző – csupán az egyszerűsítésre törekedve mondjuk így – gyermekirodalmi életműve terén a 2008-ban megjelent, a kiadó megszűnése miatt ma már beszerezhetetlen reprezentatív válogatáskötet, a Nagyapóka hintója. Mely, paradox módon, épp a korábbi, a szlovákiai magyar könyvterjesztés optimálisnak semmi esetre sem nevezhető helyzete miatt szintén beszerezhetetlen köteteket volt hivatott pótolni, amellett természetesen, hogy a szerkesztéssel újraértelmező munkát is elvégzett.  „Immár kész a leltár” – mondhatnánk József Attilával. De nem mondjuk. Az író 2005-ben úgy fogalmazott: „Annyira gömöri vagyok, hogy talán összesűrűsödött bennem valami Gömörből. Ha semmi mást, ezt szeretném az utókorra hagyni. A lelkét Gömörnek. Addig nem szeretnék meghalni, amíg ezt meg nem írom.” Lehet, hogy Kovács Magda hallgatásával az ígéretet halló Th anatoszt próbálja távol tartani, de Jaromír Hladík prágai és Ladik Jeromos székely írók óta tudjuk, az Isten az írók kedvéért olykor csodát tesz. Pláne, ha azok Gömör lelkét akarják megmutatni.