Kossuth Lajos születésének 200. évfordulójára

Kisfaludy Strobl Zsigmond: Kossuth Az egyes ember egyenjogúságának teret adó társadalmi igazságérzet megint helyet kér magának a nap alatt. Mintha újra hinni szeretnénk az emberi civilizáció fejlődőképességében; és a posztmodern idők mindenben kételkedő, mindenevő fogyasztói társadalma számára sem veszítették volna el teljesen vonzerejüket az értékekhez kötődő ideálok.

Pedig milyen messzire jutott a világ a szabadságért életét áldozó hősök kultuszától vagy az egyéni érdekekkel szemben feltétlen elsőbbséget élvező közösségi szabadság- és igazságeszményektől! S mégis még ma is képes lenyűgözni, lelkesíteni sokakat az egykor ideális célokért küzdő történelmi személyiség, a vállalását teljesíteni csak részben tudó, tragikus sorsra jutott, számkivetettséget vagy a mártíromságot vállaló hős!

A magyar történelmi közgondolkodásban, történeti tudatban minden bizonnyal nem véletlenül 1848–49 forradalma, szabadságharca jelenti a legátfogóbb, legteljesebb történelmi élményt. A negyvennyolcas hagyománykörön belül Kossuth Lajos történeti emlékezete a meghatározó. Hiszen ő volt az, aki a magyar nemzeti társadalmat a felszabadított jobbágyok millióival kibővítette, új polgári és régi nemzeti jogokért tíz- meg tízezreket mozgósított. Az ő történelmi szerepvállalása jelenti a modern magyar nemzet születésének első nagy személyes teljesítményét.

Mindannyiunk számára élő tradíciók kötődnek nevéhez, mint ahogy él bennünk – sokszor évtizedeken, nemzedékeken keresztül, iskolai tankönyvek nélkül is – egy-egy nyertes vagy éppen vesztes csata emlékezete. A nemzeti és a polgári szabadságjogokban testet öltő ideálok, meg a Habsburg-világ rendíthetetlennek tűnő abszolutizmusa, Európa részvétlensége, a szomszéd nemzetek ellenérdekeltsége – együtt a legtöményebb történelmi lecke, nekünk, 20. században sokat bukdácsolt, rossz tanulóknak.

S bizonyára nem lenne haszon nélkül való még ma sem mérlegelni, értékelni a 19. században elkezdődött nemzeti szembenállások tanulságait, a konfliktusokon felülemelkedni képes gesztusokat, mint például az 1849 júliusában Szegedre visszaszorult magyar országgyűlés nemzetiségi határozatát, Közép-Európa első nemzetiségi törvényét vagy a zsidók emancipációját biztosító jogszabályt. S mégsem a tanulságok, hanem a történelem nemzetformáló ereje, tegnapi, mai próbatételeink idején is érződő hatása, holnapi döntéseinket is befolyásoló üzenete az, amiért nem lehet holt történelemmé nyilvánítani a másfél száz évvel ezelőtti időket, amelyeknek főszereplője a modern magyar történelem legnagyobb hatású személyisége, Kossuth Lajos.

Az ő történeti alakja, politikai pályafutásának eredményei és kudarcai, nehezen megfejthető személyiségének varázsa, történelmi szerepének súlya, s persze a legendák, a mítoszok, azaz a nemzetnek reményt, a népnek erőt adó kultusz – ez mind és még ennél is jóval több a Kossuth-jelenség.

A pozsonyi országgyűlés, amelynek 1848 lázas márciusi napjaiban ő volt a gyújtópontja: a diéta alkotmányos forradalma az áprilisi törvényekkel, köztük a jobbágyok felszabadítását, az egyenlő közteherviselést, Magyarország és Erdély unióját kimondó törvénycikkel. A független magyar minisztérium, azaz az első felelős magyar kormány Batthyány Lajos elnökletével, amelyben Kossuth a pénzügy-, Deák Ferenc az igazságügy-, Széchenyi a közmunka-közlekedésügyi miniszter! Széchenyi korabeli naplóbejegyzései tanúskodnak talán a leghívebben Kossuth történelmi bátorságáról, amellyel Magyarországot és a magyarságot hatalmas áldozatokra késztetve átvezette a modern európai történelembe. „Mit lehet tenni? – kérdezte Széchenyi március 15-i naplóbejegyzésében – Batthyány Lajost és Kossuthot kell támogatni!” A forradalmi napokat meghasonulás-közeli állapotában átélő „legnagyobb magyar” pár sorral lejjebb franciául a visszafordíthatatlan történelemről is feljegyez egy önironikus mondatot: „Eladtuk az országot két Lajosért! Batthyány és Kossuth Lajos.”

Négy nappal később, látva az események szédületes tempóját, nagybetűkkel jegyzi fel – a herderi jóslatban és a következő száz év magyar történelmének vesztes világháborúiban körvonalazódott – alternatívát, mintegy a bécsiek, pozsonyiak, pestiek által ünnepelt forradalom ellenpontozásaként: „Magyarország vagy inkább a magyar faj most van a fordulóponton. Vagy ragyogva élni fog, vagy bukik örökre” –

Kossuth politikai pályájának kétségkívül egyik legellentmondásosabb, legtanulságosabb részét a magyarországi, Duna-völgyi nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos állásfoglalásai, döntései, tervei jelentik. Akadtak történészi próbálkozások, amelyek a kérdés iránti fogékonyságában, döntéseiben a családi háttér befolyását keresték. A Turóc megyei sajátságos szigetkultúrát alkotó, magyar, szlovák nyelvű kisnemesi világból a 18–19. század során a kiváló felvidéki iskoláknak köszönhetően sok száz tanult ifjú jutott be a megyei és az állami adminisztrációba, elkerülve így a teljes elszegényedés gyötrelmeit. Közéjük tartozott Kossuth László, Kossuth Lajos édesapja, aki Kossuthfalváról, ebből a 19. század végén Turócszentmártonba beolvadt kisnemesi faluból, zipszer német feleségével, Weber Karolinával együtt Zemplén megyébe költözött. A házaspár Monokon az Andrássyak tulajdonában lévő udvarházban lelt otthonra s alapított családot: ott született 1812. szeptember 19-én Kossuth Lajos is, aki magát apjával, felmenőivel együtt mindig is magyar nemesnek vallotta: őseiket a 13. századig tudták visszakövetni.

Kossuth politikai magatartását, meggyőződését, habitusát sokkal inkább a korabeli magyar nemesi liberalizmus és a bécsi udvar ellenében a magyarság emancipációjáért kibontakozó liberális nacionalizmus sajátos ötvözete alakította.

A 19. század magyarországi nemzetiségi kérdéseit három szálon lehetne felgöngyölíteni: a Mohács után évszázadokon keresztül nem önálló és nem egységes állampolitikai szerkezetben élő Kárpát-medencei népességen belül a magyarság a 19. század elejére alig több mint egyharmadnyi magyarság csakis egy új nyelvi-nemzeti honfoglalás révén juthatott ismét vezető pozíciókba, amely Béccsel szemben is elérhetővé tette az egyenlő jogok kivívását. Ez a célkitűzés jelentette a hosszú 19. század magyar ellenzéki politikájának vezéreszméjét, ennek rendelődött alá minden parlamenti, megyei küzdelem, ambíció. Ezen a szálon a nemzetiségek számára a magyar nemzeti függetlenségi mozgalommal való együttműködés vagy a szembenállás volt a választás. Ezt a szálat képviselte Kossuth a szabadságharc bukásáig.

A másik szálat a Habsburg-monarchiához minden időkben többes áttétellel kapcsolódó ország modernizációja jelentette: itt az ország valamennyi nemzete, nemzetisége megtalálhatta a maga helyét, olykor eredeti lakóhelyétől nagy távolságra, vasutakat, városokat, ipartelepeket építve, gyarapítva, s ezzel párhuzamosan nagy tömegben a természetes magyarosodás útjára lépve. Ez a Széchenyi nevével jelzett szál.

A harmadik vonal a nemzetiségi konfliktusokból a felgyorsítandó asszimiláció kívánalmát kiolvasó türelmetlen nacionalizmus útja, amely a külső gyarmatosításhoz szükséges erő hiányában belül kívánt volna hódítani. Ez a Grünwald Bélák, Bánffy Dezsők és a magyarosító oktatáspolitika által kínált alternatíva.

Kossuth történelmi örökségének, politikai pályafutásának egyik legmaradandóbb üzenete ennek a nagyobbrészt egymásba gabalyodott három szálnak a szétválasztása. A pozsonyi országgyűlés forradalmi törvényhozásába 1848 tavaszán még nem fért bele a nemzetiségi egyenjogúság biztosítása: a nem magyar nemzetek, nemzetiségek Bécs által támogatott szembefordulása a magyar kormánnyal, a horvátokkal, románokkal, szerbekkel, szlovák szabadcsapatokkal folytatott harcok, az erdélyi, vajdasági kegyetlen polgárháború borzalmai döbbentették rá Kossuthot a nemzetiségi kérdés fontosságára, a nemzetiségi egyenjogúság eszméjének erejére, a kölcsönös megegyezésen nyugvó megoldás keresésének megkerülhetetlenségére. A szegedi nemzetiségi törvényt Kossuth már-már diktátori erőszakkal kényszerítette ki a mindent veszni látó, de a nemzetiségi egyenjogúság eszméjével megbékülni nem akaró parlamenti többségtől.

Életfogytig tartó emigrációjában – különösen az 1851. évi kütahiai alkotmánytervezetben és a dunai konföderációra vonatkozó 1859. évi tervezetében – a kis nemzetek egymásra utaltságának és nagyhatalmi kiszolgáltatottságának az ellenszerét próbálta megtalálni, s a nemzetiségi béke alkotmányos kereteit megalkotva teret kívánt nyitni annak a modernizációs pályának, amely a régió nemzetei számára új együttműködési – ma talán azt kellene mondanunk: integrációs – lehetőségeket teremtett volna.

Az emigráns Kossuth felismeréseire a 20. század nem igazán volt kíváncsi. A dezintegráció évszázada a történelmet csinálni, nem tanulmányozni akarta. Ma sincs sok okunk reménykedni, hogy a történelem alakítására vállalkozók tanulni akarnának akárcsak a történelemből. Pedig a községi és megyei önkormányzatokra, a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó kossuthi elképzeléseket jó lenne mai megyereformokban, nyelvtörvényekben utazók számára kötelező olvasmánnyá tenni. Mint ahogy a visegrádi felhőjátékok számára is meg lehetne próbálni a régió integrációs tapasztalatainak mérlegelésével valóságosabb dimenziókat találni.