Korok, helyek, lovak, emberek

Pályi András, Hizsnyai Zoltán, Závada Pál, Karol Wlachovský és Márton László a színpadon (fenti kép), Pavel Vilikovský, Peter Zajac (alul) Somogyi Tibor felvételeir Ez természetesen annak is köszönhető, hogy a Kalligram ezúttal is négy olyan friss kiadványát – négy szlovák szerző magyarul megjelentetett könyvét – vitte el a Szlovák Intézetbe, amely méltán tarthat számot az igényes olvasók figyelmére.

Miroslav Kusý professzor A magyarkérdés Szlovákiában címmel napvilágot látott tanulmánykötetét méltatva Schlett István a neves szlovák politológus és Eötvös József munkássága közötti hasonlóságokra, a nemzetiségi kérdés Kusý professzor által preferált megoldására és Eötvösnek az állampolgárok öszszességeként elképzelt államképe között húzható párhuzamra hívta fel a figyelmet. „Egy szkeptikusnak, netán frivolnak tetsző kérdést mégis hadd tegyek fel – mondta. – Biztos, hogy a problémák azért vannak, elvtársak, hogy megoldjuk őket? Miként Magyarország egyik bölcs vezére állította volt a 20. század ’50-es éveinek első felében. Nem lehetséges, hogy, persze nem adva fel a reményt a megoldásra, a politika színterein másként is meg lehet fogalmazni a feladatot? Élesen fogalmazva tehát kérdésem így hangzik: a politikának a probléma megoldását vagy megszelídítését kell maga elé feladatként kitűznie? Most meg Kant Örök békéjének egyik gondolata jut eszembe, amely valahogy így szól: »Nem az embereknek angyalokká változtatása a feladat, hanem olyan szabályok megteremtése, amelyek az ördögöt is rákényszerítenék arra, hogy angyalként viselkedjen.« Nos, szerény vagyok, én átmenetileg megelégednék olyan szabályokkal is, amelyek a tulajdonságokkal rendelkező embereket, szlovákokat és magyarokat tehát, hozzásegítenék ahhoz, hogy saját identitással rendelkező emberként élhessenek egymás mellett.”

Peter Zajac Másnapos ország című esszé- és tanulmánykötetét az eredeti tervek szerint Konrád Györgynek kellett volna bemutatnia, ám mivel az író nem érkezett meg Berlinből, az estre ugyancsak onnan érkező szerző, jelenleg a Humboldt Egyetemen oktató irodalomtudós, politológus kapott szót. Mint mondta, a könyvét nem mutatja be, mert azt egy szerzőnek nem illik, ám mondandója természetesen valamiképpen mégiscsak kapcsolódott a kötethez. Peter Zajac, aki jelenleg kultúrtörténettel és politikatörténettel is foglalkozik, elmesélte, hogy a közelmúltban egy különös ajánlatot kapott. Pilzenben a közeljövőben konferenciát szerveznek, melynek egyik témaköre a Lesz-e Közép-Európa 2100-ban? címet viseli, s amelyről ő is előadást tart majd. Bár mint hozzátette, maga sem tudta, mit is szólhatna a témához, mert egyrészt nem lát a jövőbe, másrészt akkor már nem lesz az élők sorában. „Aztán azt mondtam magamban – mesélte az irodalomtudós –, hogy az egyetlen pillantás, amit a 2100-as évre vetni lehet, az a történész pillantása. Közép-Európában történeti szempontból három alapvető kiindulási pontot, illetve irányt látok. Az egyiket szimbolikusan úgy nevezhetném meg, hogy »falucska a völgyben«. Ez egy olyan világnak a metaforája, megjelenítése, mely a környező világtól elkülönítve, elzártan, magának él, békében létezik, lényegében egy skanzen már a 9. század óta. Ebben a kis világban Szlovákia lakosságának mintegy 30 százaléka él mindmáig. De lehet, hogy több. A másik ilyenfajta irányultságnak azt a metaforikus elnevezést adhatnánk, hogy »botladozás a sárban«. Ez egy tisztességes amerikai metafora, amely azt akarja kifejezni, hogy úgy haladunk előre, hogy voltaképpen egy lépést teszünk előre, egy lépést hátra, egyet egyik és másik oldalra, de közben mindig araszolgatunk egy kicsit előre. Ez az a haladás, amely Közép-Európára a 9. század óta jellemző. És itt van a harmadik, amelynek a Münchhausen báró varkocsa nevet adtam. Ez nagyon kedves metafora a számomra, mert egy számomra kedves műből származik, és azt mutatja meg, hogyan tudja magát az ember a saját hajánál fogva kirántani a sárból. Ez egy olyan út, amely látszólag nem is létezik, de mégiscsak lehetséges. Ha most végül is válaszolni kell a feltett kérdésre, akkor azt válaszolom, hogy Közép-Európa 2100-ban is létezni fog, és az útját az a bizonyos botladozás a sárban fogja jellemezni.”

Az utolsó pompeji ló című regényt és szerzőjét, Pavel Vilikovskýt, aki – a Pozsony és Budapest közötti alig 200 kilométer dacára – még nem annyira ismert a magyar irodalmi köztudatban, mint Európa más tájain, Pályi András mutatta be: „Az utolsó pompeji ló gyönyörű könyv, éspedig a szó mindkét értelmében. Nem csak mint olvasmányélmény, hanem külcsínében is vonzó, barátságos, jól forgatható kiadvány, szívem szerint nem is vennék másfajta könyvet a kezembe, csak ilyet. Úgy hiszem, minden valamirevaló könyvbarátnak megakad rajta a szeme, s ha megakad, nem bánja, hogy kézbe veszi.” Pályi András értő elemzése azokra a szálakra is rámutatott, amelyek Vilikovskýt Gombrowiczhoz, Joseph Conradhoz, Hrabalhoz, Kunderához kötik. „Vilikovský könyve elmesélhetetlen – mondta –, de elolvasható. Mert igen-igen olvastatja magát. Akár egy krimi. Igaz, különös krimi, aminek igazi izgalmát az írói szakmai tét adja meg. A pompeji ló az érzelmekről beszél egy olyan világban, amely devalválta és elkótyavetyélte az érzelmi kultúrát. Lehetséges ez? Vilikovský úgy tesz, mintha lehetetlen lenne. Aztán nem akarunk hinni a szemünknek. Van itt minden: a nemzettestből való kilépés, a pornóipar karikatúrája, gyereknapló, és ezerféle szentimentális kellék, csupa groteszk képtelenség. Ez a nagy historikus, ironikus színjáték mégis új Érzelmek iskolájává lesz a tolla nyomán.”

Hizsnyai Zoltán, a Kalligram folyóirat főszerkesztője, aki Szigeti László távollétében a kiadót is képviselte az esten, a folyóirat áprilisi számát ajánlotta a közönség figyelmébe. Az áprilisi szám ugyanis Vilikovský-szám, részletesen foglalkozik az író pályájával, műveivel, sőt, a lapot az ő rajzai illusztrálják.

Dušan Šimko, a Svájcban élő, kassai származású író Esterházy lakája című regényéről Márton László osztotta meg benyomásait a hallgatósággal. Élvezetes előadásának végén – kizárva a első pillantásra egyértelműnek mutatkozó műfaji besorolásokat – a regény rejtélyeire is fény derült. Persze, csakis úgy és annyira, hogy az, aki kezébe veszi a Márton László által szokatlannak titulált művet, ne érezze azt, hogy már mindent tud róla.

„Azt el tudom képzelni Dušan Šimkóról – mondta Márton László –, hogy a mai magyar irodalmi közéletben otthonosan érzi magát, mert egy olyan elbeszélő technikával ismerteti meg az olvasót, amely párhuzamba állítható különböző kortárs magyar szerzők próbálkozásaival, ugyanakkor markánsan el is tér tőle. Egy olyan vidéket jelenít meg, egy olyan szellemi tájat, ami a romantikát átugorva életben maradt a 20. század második felében, utolsó harmadában is, és bemutat egy külsőre nagyon szűkös világot, amelynek azonban roppant mélységei vannak, mert egy olyan zseniális művész nyomta rá a bélyegét, mint Haydn. Anélkül, hogy művészregény akarna lenni, anélkül, hogy korrajz akarna lenni, anélkül hogy egyenes szálon mozgó cselekményben intrikákat vonultatna fel. Nem, egy nagyon erős szuggesztív írói világot jelenít meg ebben a regényben Šimko.”

Az est végén Karol Wlachovský, a Szlovák Intézet igazgatója, a rendezvény házigazdája azt is elárulta, miért is van jelen az eseményen Závada Pál. A Jadviga párnája szerzője részletet olvasott fel Milota címmel megjelent új regényéből, amelynek szlovák fordítását – talán hamarosan – a Kalligram fogja megjelentetni.